A mélységből kiáltunk hozzád I-II.

Előszó

Nem írok történelmet, sem regényt, sem naplót. Tíz hónap eseményeinek egyetlen hullámvonalát írom meg, emlékezetből. Feljegyzések számára kevés volt az idő, még kevesebb a reménység, hogy azoknak valaha hasznát vehetem. Nem keresem a hatásokat, nem húzom alá a szavak színes ecsetjével az eseményeket, megírom egyszerűen, leplezetlenül, az igazságot szolgálva.
Voltak ennek a tíz hónapnak szörnyűbb részletei, borzalmasabb tragédiái, mint amilyeneket ez a könyv magába ölel. Tábori csendőrök és SS-katonák minden emberi képzeletet meghaladó rémtettei. Nyilas hordák vadállati vérengzése. Sötét pinceoduk rémségi. Nyilas házak, melyeknek falai magukba szívták a fojtott jajkiálltásokat. Sötét, hallgatag, téli éjszakák, melyeknek borzalmas titkait magukba ölelték a Duna nehézkes, szürke, téli hullámai. Gyilkolásra nevelt tizennyolc-húszévesek tömegmészárlásai. Eljutottak hozzám, elértek engem mindezek az események, hiszen sodorták magukkal azokat, akik vér voltak a véremből, de ebben a könyvben, becsületes tárgyilagosságra törekedve, csupán azt írom meg hajszálhűen, ami beleesett abba a hullámvonalba, amely az én utam volt és velem együtt ezrek és ezrek útja és sorsa lett. Az emberi lélek szörnyű kínszenvedéseinek útja, amikor apró, ingadozó reményszigetek között hányódva a sötét, elnyeléssel fenyegető örvények felett, a veszendőség érzésének fojtogató ölelésében, véresen szakad ki az emberi szívből a jajszó: «Uram! A mélységből kiáltunk Hozzád!» Vissza