Előszó
Mikor e regényt írtam, azt hiszem 1846-ban Nohantban, ép az időtájt törtem lándzsát a válás érdekében. Az ideig a házasság visszásságait támadtam és minthogy nem fejtettem ki a végsőkig...
Tovább
Előszó
Mikor e regényt írtam, azt hiszem 1846-ban Nohantban, ép az időtájt törtem lándzsát a válás érdekében. Az ideig a házasság visszásságait támadtam és minthogy nem fejtettem ki a végsőkig gondolatomat, azt hihették, hogy nem értettem meg a házasság lényegét. Pedig ép akkor állott előttem legtisztábban a házasság alapelve a maga teljes erkölcsi szépségében.
Minden rosszban talál valami jót, aki el tud rajta gondolkozni. Minél tisztábban láttam, mily kínos és keserves dolog ily kötelékeket széttépni, annál jobban megéreztem, hogy a boldogságnak és méltányosságnak sokkal magasabb rendű elemei hiányoznak ma a házasságból, hogysem a mai társadalom törődni tudna velük. A társadalom ép azon van, hogy e szent intézményt lealacsonyítsa, hiszen közönséges szerződéssé változtatja; egyszerre támadja minden oldalról erkölcsi felfogásában, előítéleteivel, képmutató hitetlenségével.
Regényt írtam, hogy munkát és örömet találjak s az a gondolatom támadt, hogy olyan szerelmet rajzolok meg, mely kizárólagos, örökké tart, a házasság előtt, alatt és után. Könyvem hőse tehát nyolcvan éves korában is vallja, hogy hű maradt az egyetlen asszonyhoz, akit valaha szeretett.
A szerelem eszménye minden bizonnyal az örök hűség. Erkölcsi és vallási törvények megszentelték ez eszményt; az anyagi viszonyok megzavarják; a törvények olyanok, hogy gyakran lehetetlenné, vagy illuzóriussá teszik. De itt nincs helyünk bizonyítani. Efféle szándék nem teszi nehézkessé ezt a regényt. De mikor írtam, teljesen át meg átjárt az az érzelem, mely a munka végén Mauprat szavaiban kifejeződik: egész életemben csak őt szerettem. Soha másra nem néztem, soha más ölelésemet nem ismerte.
Vissza