A megőrzött utópia (dedikált példány)

Fülszöveg

Húsz év irodalomtörténeti, kritikai terméséből ad válogatást Illés László második tanulmánykötete. A két évtized a tudományos kutatás és a szerkesztői munka, a nemzetközi tudományszervezés és a közéleti tevékenység mozgalmas történései közben telt el. A szerző nem volt serény munkássága sűrűbb időközökben történő összefoglalásában; úgy vélte: írásai egy mélyebb történeti aktualitás küzdőterein betölthetik hivatásukat.
A néphatalom súlyos megrázkódtatása utáni időben, a hatvanas években a szocialista irodalmi tudat és a hagyományok új kikérdezése vált sürgetővé; e munkába kapcsolódott be a szerző is, midőn elsősorban a két világháború közötti kor emigráns proletárirodalma eszmei összetevőinek vizsgálatára törekedett. A mérleg azt mutatta, hogy a történelmileg törvényszerű társadalmi forradalmat kísérő tudatformákban a helyes és a hamis tudat elemei vegyültek el; a naiv utópizmus és a voluntarizmus súlyos zavarokat okozott az elméletben és a művészi alkotómunkában egyaránt. Meghaladásuk előfeltételeit teremtette meg az egyetemesebb érvényű szocialista irodalom kibontakozása a népfrontkorszak szellemében, noha a kor - a harmincas évek - új s még súlyosabb konfliktusokkal voltak terhesek. Átvilágításukhoz, a szűkös értelművé torzított "szocialista realizmus" fogalom oldásához, a forradalmi avantgárd hagyomány rehabilitálásához a szerző az elsők között járult hozzá.
Tanulmányok, irodalomtörténeti fejezetek, kritikák őrzik és dokumentálják a változatlan meggyőződést: a felemelkedésre, szabadságra és emberi méltóságra, egy demokratikus létformára törekvő elementáris társadalmi erő kisugárzása áthatja, befolyásolja az igazi művészetet. A szerző az irodalom dezideologizálási kísérleteiben, az irracionalista esztétikai nézetek terjedésében, a hitetlenséget és reménytelenséget megálló posztmodern elméletekben az emberi emancipáció ügyének cserbenhagyását látja. Ezért is fordult újra, önkorrekciót is végezve, Lukács György esztétikájához, amely minden ellentmondása ellenére már - és éppen - a harmincas években kimunkálta a marxista irodalomszemlélet legfőbb elvét: a messianisztikus utópiákat elvető, de a társadalmi haladás hitét őrző, könyörtelen realizmust, amely egyként nyújt védelmet a szellemi szférában a racionalizmus elárulásával és a bürokratikus totalitarizmussal szemben. Vissza