Előszó
Részlet a kötetből:
A szökés
Az alkonyban tovarezgett még az estharang zúgása. A kovácsmester fáradtan fogadta a munkások köszöntését, akik vidáman siettek haza a műhelyből Albano felé. Azután megfordult s tekintetével elkísérte az inasgyereket, aki ellenkező irányban rótta a Via Appiát, Genzanoba igyekezve.
- No, ma jól fog esni a vacsora! - mondotta magában és rágyujtott kis agyagpipájára.
Lassan behengergette a sötét műhelybe a hatalmas kocsikereket, amely eddig a falnak volt támasztva, kibújt a bőrkötényből s csakúgy találomra besederítette a homályba és már nekikészült, hogy betámassza a kaput, már feléje is nyúlt karjával, hátat fordítva az országútnak, amikor vékonyka, de bátor hangocska szólalt meg mögötte:
- A mester urat keresem...
Azt hitte, kislányt lát majd, mire megfordul. Pedig, lám, poros, izzadt, fáradt gyerkőc nézett rá nagykomolyan, állhatatosan, de cseppet sem kihívón.
- Csinos fickó, - gondolta magában a kovács, akit azonnal megnyert a fiú bizakodó, nyájas arca. Ám azért nyersen mordult rá:
- Hát te mit akarsz itt?
- Nem volna szükség egy dolgos munkásra?
- És aztán merre van az a dolgos munkás?
- Én volnék az, - felelt a gyerek.
Vissza