A második reggel

Fülszöveg

Az író mondja regényéről:
Régi fogadkozások emléke szorongatott munka közben. Mi annak idején - e történet ifjú szereplőihez hasonlóan - kopottan, inkább reménységbe öltözve egy új élet első napjaiban izgatottan s rajongva kerestük a magunk szerepét: teljes életre szántuk magunkat. Az összhangot kerestük, szerelem és hivatás, barátság és ítélet összehangját. A próbákat nem egyformán álltuk. De úgy hiszem, e megpróbáló idő - döbbenetes és fájdalmas példák jelenlétében is - kiválasztotta a maga embereit, akik árnyaltabbá, korszerűbbé, teljesebbé érett mai formájában élik át a régi eszményt. Én hát ezt a nemzedéket nem a csalódott próféták nemzedékének hiszem, de a felismerés nemzedékének.
A felismerésnek ára van. Talán a magány, talán az a kényszer, hogy megbarátkozzunk az értékek átrendeződésének gondolatával. De minden őszintén feltárt emberi történetnek meg lehet az a reménye, hogy hallgatóit megérinti, bennük a kutatás és megismerés szándékát éleszti. Ebben az írásban Barta Jánosra szerettem volna rábízni ezt a szerepet. Tehetséges és érzékeny embernek ismerem, s így képzeltem el őt, olyasvalakinek, aki fájdalmas emlékeiből, csalódásokból és sérülésekből is a maga igazi egyéniségét bontja ki. Nemcsak az ő karrierjének története lenne tehát ez a néhány fejezet, bár minden életút talán karrier is egyúttal, ha benne valami is érvényre jut az egyéniségből.
Az ő sorsában egyúttal perelni szeretném azt az ítéletet is, hogy a mi nemzedékünk gyengeségei a kor gyengeségei s csak az erények sajátjaink. Valljuk meg inkább, mi kétszeresen éltük meg éveinket, s nem lehetünk olyan értintetlenek, hogy meg ne értenénk az apák fájdalmas csendességét.
E történet szereplői valamilyen nehezen megrajzolható határra érkeztek. Úgy érzem, felkészültek rá, hogy tudják szeretni azt, aki egészen az övék, merjék szeretni azt, ami általuk formálódik. Képesek rá, hogy a gondolkodó gépek korát is emberi kornak tekintsék.
Vagy azzá tegyék... Vissza