A "másik" Móra

Előszó

Egy embert nem illik, s roncsolás nélkül nem is lehet "kettévágni" jóra és rosszra. Aki élt s csinált valamit, az igényelheti teljesítménye egészének együttes megítélését; a gyöngeségek és az erények együtt helyezendők mérlegre. Mégis, az alkotók utókora - legalábbis az utóbbi évszázadban - gyakorta él egy, az egyoldalúságot tudatosan vállaló eljárással. Annak idején olvashattunk pl. "a másik Vörösmartyról" (Schöplin Aladár tollából), s az életművek egyoldalúan előtérbe hozott valamely rétegének önálló interpretációja azóta is meglehetősen általános. Ez, úgy gondolom, nem is teljesen önkényes eljárás. A modern kor embere, egyre növekvő mértékben maga is antinómikus lény; föloldhatatlannak bizonyuló ellentmondások között éli le életét, s ezek az antinómiák - így vagy úgy - meghatározzák lehetőségeit, formálják (s deformálják) arcát. Az a szociokultúrális dinamika, amely az emberi személyiséget a maga képére alakítja, természetesen elsőrendű tudományos "téma"; bőven ad földolgozni valót több tudományág számára is. Ám, túl a megértés lehetőségének kísérletein, számunkra a múlt (s a benne tárgyiasult emberi szellem, a műalkotások sora) mint fölhasználható kulturális készlet is rendelkezésünkre áll - "válogathatunk" belőle. Ez releváns számunkra, az nem. S így kiemelhetjük belőle azt, ami saját önmegértésünket közvetlenül elősegíti; amelynek számunkra való aktualitása van.
E kis kötet tanulmányai, nem téve erőszakot a Móra-életművön, de vállalva az életmű egyik - megítélésem szerint: jobbik - tendenciájának "kinagyítását", láthatóvá tételét, tudatosan "egyoldalúak". Móra Ferenc híveinek egy részével ellentétben e kis kötet írásait csak az a Móra érdekli, aki - megpróbálva kiemelni magát a társadalmi konvenciók hínárjából - önmaga igazi énjéhez próbált eljutni. Ez az önmagával s körülményeivel folytatott küzdelme, persze, nem föltétlenül nyeri el minden mai olvasója tetszését. Vannak, akikben másféle Móra-kép él. Ő ugyanis, aki, saját magán is erőszakot téve, oly következetesen és tartósan igyekezett elnyerni szűkebb, majd tágabb környezete tetszését, s akire az idők folyamán leoperálhatatlanul ráégett a szerep, amelyet a külső siker érdekében magára vett, "igazi" énjét mindig rejtegette. Könnyű volt félreismerni. Ez az alkalmazkodás, ma már látszik, behatárolta írói lehetőségeit, korlátozta életműve hosszú távú erejét. Az iránta való érdeklődés mai, immár több évtizede tartó apálya, úgy vélem, jelentős részben ebből az önkorlátozó magatartásából fakad. Ám a lassú felejtés és érdektelenné válás (aminek jelei, sajnos, már érzékelhetők) súlyos igazságtalanság lenne, s ha beletörődnénk ebbe, saját mai olvasói lehetőségeinket korlátoznánk. Móra kitűnően író, önmagát erős s plasztikus nyelven kifejező, tehetséges ember volt, széleskörű, nagy tájékozottsággal. S alkata és körülményei szorításában élve is időről időre megpróbálta valódi önmaga kifejezését. Márpedig ez az olykor nyilvánosság, közvetlenül is érzékelhetővé váló, olykor csak tárcái félmondataiba, keserű utalásaiba szoruló, ám elnyomhatatlan önkifejezési igény: utólag is érdekes és tanulságos. Részben emberi, személyiségtörténeti dokumentum, részben - az egyedin s esetlegesen túlmutató - gondolkodástörténeti alakzat, amelynek megértése és átvilágítása általánosabb érvényű tanulságokkal szolgál. (Más kérdés, hogy a Móra-életmű java erősen utalásos - kontextuális - természetű; igazi értése s élvezete így ma már komoly háttértájékozottságot igényel.) Vissza