A másik ember felé

Előszó

Részlet a könyvből:
A másik ember
Közhely, nem ujság, hogy az emberiség is fejlődik, akárcsak az egyén. Van gyermekkora és lesz aggastyánkora is. Az Unlergang des Abendlandes óta az is közhely, hogy kultúrák is születnek, fejlődnek, megöregszenek és meghalnak.
Az egyén akkorra ért meg, akkorra nem gyerek, kölyök, vagy ifjú többé, mikor felfedezte és életébe szerves elemként iktatta be a »másik ember«-t. Mikor tehát már odaadni, szolgálni, áldozni és szeretni tud. A gyermek is ismeri a másik embert, de csak mint saját én-jének kiegészítő részét. Az ő világában a másik ember segítő vagy gátló .elem, vagy arra való, hogy hasznát vegye, vagy arra, hogy kikerülje. A gyermek nem tud még másokhoz képest, vagy éppenséggel másokra nézve élni. Nem baj tehát, ha nem fedezte fel maga valójában a másik embert, hiszen nem volna szerve sem rá, nem volna képes, hogy ahhoz képest, arra nézve élhessen.
Közösségre vonatkoztatva sincs mindez egyébképpen. A közösségnek is érnie kell, hogy a másik emberre nézve tudjon élni. A mi közösségünkben mostanában tudatosul a másik ember, jeléül annak, hogy ez a közösség mostanában kezdi »levetni gyermekcipőit.« Kilépett gyerekkorából, megnőtt, felserdült, embernyi emberkorba jutott. A mi közösségünk pedig az emberiség euramerikai krisztiánus magyar közössége.
Az csak természetes, hogy ez a magyar közösség nem magánakvaló életet élve bajmolódik a másik ember képzetével. Az egész krisztiánizmusnak ugyanaz a gondja. Euramerikának is. Az emberiség nem-krisztiánus, de öntudattal rendelkező, gondolkodni szerető és képes nagyrészének nemkülönben. Vissza