A martalék

Előszó

Részlet a kötetből:

"Visszafelé, a fogatok tömkelegében, melyek a tópartján hazafelé tartottak, a hintó csak lépésben mehetett. Egy perczre a torlódás akkora volt, hogy meg kellett állnia.
Az októberi égen lenyugodott a nap, szürke fényét könnyű felhők takarták el részben. Utolsó sugarai letűztek az útra és halvány világítást vetettek a mozdulatlanul álló hosszú kocsisorra. Egy sárga kerekű, nagy kék párnás fogat bakján feszesen ült a kocsis és a lakáj, barna nadrágjában és fekete-sárga mellényében, mint az előkelő házak szolgái szokták. Csupán a dús szerszámú lovak nyerítettek türelmetlenségükben.
- Nini, mondá Maxime, nézd ott, d'Aurigny Laurát kocsijában. Nézd csak Renée.
Renée könnyen fölemelkedett és összeszorította szemét, ama kecses szájmozdulat kíséretében, melyre rövidlátása kényszeríté.
- Azt hittem, hogy megszökött, mondá...
Úgy látszik, most más szinű lova van, ugy-e?
- Igen, mondá Maxime mosolyogva, új imádója útálja a vöröset.
Renée előre hajolva, kezét a fogat alacsony ajtajára támasztva nézett, fölocsúdva szomorú álmából, mely egy óra óta elnémította őt és melyben elmélyedve feküdt a kocsi mélyén. Mályvaszinű ruhája fölött kis barna kabátkát viselt. Sajátságosan szintelen haját, mely a finom vaj szinárnyalatához hasonlított, alig födte a kis nemez kalap. Mivel rosszul látott, végül elővette csiptetőjét is a nélkül, hogy az orrára illesztette volna, csupán kezével szeme elé tartva, nyugodt arczczal vizsgálgatta a kövér d'Aurigny Laurát." Vissza