Előszó
Sokan szeretjük a madarakat és vannak közöttük kedvencek is, amelyeket talán még a többinél is jobban kedvelünk. Sokakat elbűvöl a fülemülék éjszaka is hallatott csattogása, a fekete rigók a fák koronájából vagy a városi tetők szellős magasságából érkező gyönyörű flótái, mások a téli etető vendégeit, a széncinegét és társait emelik a többi elé és megint mások a ragadozókért, a sasokért és sólymokért lelkesednek. Az iskolában úgy tanultuk, hogy a magyar nép kedves madarai a fecskék és a piros csőrű gólya. Talán azért, mert hozzánk költöztek, velünk élnek, falun és városon mindennapjaink kísérőjévé váltak. A madárvédelemnek, a madármegfigyelésnek, mint hobbinak azonban csupán néhány száz éves múltja van, ha korábbra tekintünk, honfoglaló őseink bizonyára sokkal gyakorlatiasabban tekintettek rájuk. A Kárpát-medencébe érkezve csodálatosan gazdag madárvilágot találtak, a tágas legelők, a folyókat ölelő végeláthatatlan lápok és a középhegységek erdei ezernyi madárnak nyújtottak otthont. Harcos elődeink valószínűleg hallgatták a legelők felett a hóolvadás nyomán felcsendülő pacsirtaszót, ismerték és örültek neki, hiszen a közelgő tavaszt jelentette.
Észrevehették a fecskéket is, és talán irigyelték őket könnyed; gyors reptükért, ugyanígy a gólyákat is, amikor fiaikat szárnyra engedve, nyári délelőttökön órákon át keringtek súlytalanul a felhők alatt. Lovas őseink számára azonban a legbecsesebb madár minden bizonnyal az őshazából jól ismert, öklükön hordozott kerecsensólyom, a Turul volt. Megdobogtatta a szívüket, amikor prédára dobták és látták a hegyes szárnyú vadászmadár gyorsaságát, bátorságát és azt a halálos biztonságot, amivel a nálánál nem egyszer jóval nagyobb zsákmányt levágta. A honfoglalás idejének harcosait, szenvedéllyel űzött lovas vadászataikat legfeljebb csak elképzelhetjük, ami biztos, hogy a kerecsen, a Turul, fontos szerepet játszott életükben. Ez a büszke madár ma is velünk él, és ma is sokat jelent számunkra. Legfőbb természeti értékeink közé soroljuk, szeretjük és védjük a fecskékkel, gólyákkal és a trillázó pacsirtákkal együtt. De már nem visel solymászsapkát, nem ül az öklünkön, zsákmányát csak önmagának és fészekben várakozó fiókáinak szerzi.
Budapest, 2009 karácsonyán
Schmidt Egon
Vissza