A magyar vers

Előszó

E tanulmányom eredetileg egyetemi előadásnak készült. Most új részletekkel kiegészítve, könyvszerű átdolgozásban teszem közzé.
A verstudomány nélkülözhetetlen tartozéka az irodalomtörténetnek. Sajnálattal tapasztaltam tehát, hogy irodalomtörténésznek készülő hallgatóságom zöme a verstannak még elemeivel sincs tisztában, sőt lenézi az egész verstudományt, s ennélfogva könnyen érzéketlen maradhat az irodalom legfőbb szépségei, a történeti fejlődés legbecsesebb eredményei iránt. Ezen a bajon óhajtottam előadásommal segíteni, jól ismerve a „forma" mélyebb: lélekben gyökerező, a költészet lényegétől elválaszthatatlan, s a nemzeti önismeret szempontjából is nagy jelentőségét. Múltszázadi költőink és tudósaink jól érezték azt. Már Ungvárnémeti Tóth László úgy emlékezett a versről, mint a költemény organizmusának testi hajlékáról, „melyet a lélek nemcsak elevenít, hanem... formál is, még pedig maga tulajdon schemája szerint". A versforma, hangoztatta Négyesy László, nem puszta külsőség, hanem szerves része a költeménynek; aki a verset csupán külső járuléknak tekinti, az sohasem érezte a tartalom és forma szerves összefüggését. Ugyanő a nemzeti önismeret követelményének is tartotta a versformákkal való elméleti foglalkozást, mert úgy tudta, hogy amit az egyes szempontjából kicsinylőleg formának nevezünk, nemzeti szempontból gyakran épp az a lényeg; a „forma" sokszor valami stereotyppá vált lényeg. Vissza