Előszó
Bevezetés
1. A felszabadulás óta új útra tért tudományos életünkben nagyszerű fellendülés részese lett tudományos irodalmunknak egyik legelhanyagoltabb ága, szótárirodalmunk is. Kétnyelvű szótáraink és szakszótáraink alig néhány év folyamán egész könyvtárrá sokasodtak, rövidesen nyomdába kerül a magyar nyelvnek oly régóta nélkülözött, korszerű Értelmező Szótára, s a Magyar Tudományos Akadémia a lehetőséghez mérten jelentős támogatásban részesíti a magyar irodalmi nyelv Nagyszótárának több mint fél százada húzódó munkálatait is.
Ámde éppen most, amikor egyre jobban kibontakoznak előttünk a mai magyar nyelvtudománynak szótárszerkesztési téren is jelentkező nagy feladatai, még fokozottabban szükségünk van arra, hogy visszatekintsünk a múltba, és mai munkánk történelmi előzményeit nyomozva törekedjünk haladó hagyományainknak minél teljesebb, minél tanulságosabb feltárására. Történelmi érdeklődésünk elválaszthatatlanul összeforr napi szükségleteinkkel, és tulajdonképpen abból is ered : különösen mi, akiket hivatásunk a szótárszerkesztés szolgálatába állít, joggal érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, ha visszatekintünk előfutáraink célkitűzéseire és célúk elérése érdekében vívott öntudatos, sőt önfeláldozó küzdelmükre.
2. A mai lexikográfiái törekvéseknek közvetlen szótártörténeti előzménye azonban nem az a korszak, amelynek legalább általános képét vázolta Melich János befejezetlen, de így is úttörő jelentőségű tanulmányában,1 hanem természetesen a XIX. századnak még tudományosan fel nem dolgozott magyar szótárirodalma. A XIX. századi fejlődés nyitánya viszont kétségtelenül az a fordulópontot jelentő periódus, amely megtörte a Páriz Pápaiféle ,,nagy hagyománynak" szinte kizárólagos uralmát, kiszabadította a magyar nyelvet a latin vezérnyelvhez tapadó szótári kötöttségéből, s rengeteg egyéni próbálkozás és önfeláldozó munka után első akadémiai szótárainkhoz vezetett. Ezt a periódust (1779 - 1838) joggal nevezhetnők a magyar szótárirodalom ,,legköltőibb korszakának": európai szempontból is megrendítő látvány, hogy ebben a korban a szótárírás annyira nemzeti üggyé emelkedett, hogy legkiválóbb íróink egész sora - Bessenyei, Baróti Szabó, Révai, Kazinczy, Vérségi, Csokonai, Kisfaludy Sándor, Virág Benedek, Berzsenyi, Kölcsey, Bajza s végül maga Vörösmarty - közvetlen kapcsolatba került a szótárszerkesztéssel. Nem paradoxon tehát, hanem történelmi tényekkel igazolható felfogás eredménye, hogy tanulmányunknak akár ezt a - talán kissé meglepő - címet adhattuk volna: "A magyar szótárirodalom Bessenyei-től Vörösmartyig".
Vissza