A magyar stilisztika útja

Előszó

Részlet:
1. A nyelvnek, elsősorban anyanyelvünknek a legváltozatosabb – nyelvhelyességi, helyesírási, stilisztikai, nyelvtani stb. – kérdései iránt talán még soha nem nyilvánult meg olyan nagy érdeklődés, mint napjainkban. Népünk legkülönbözőbb rétegei akarják tudatosan megismerni a mai magyar nyelvet, elsajátítani a helyesírást, a szép és kifejező beszédet, a szabatos, célszerű stílust, a jó fogalmazást s a szépirodalmi műveknek – a tartalom és forma elemeit egyaránt figyelembe vevő – teljes értékű megértését. A magyar nyelvtudomány – ettől az igénytől is indíttatva – különösen a legutóbbi évezredben nagyobb mértékben fordult a gyakorlati élet, a nyelvhasználat vizsgálata felé. Nyelvünk elméleti és gyakorlati kérdéseit tárgyaló munkák egész sora jelent és jelenik meg. A stilisztika azonban annak ellenére, hogy a nyelvhasználat módjára, azaz arra derít fényt, hogy a nyelvi rendszer egyes elemeinek mi a nyelvi-stilisztikai (közlő, kifejező, különböző hatásokat keltő stb.) értéke, s hogy a beszélő vagy író a tárgynak, a célnak, a körülményeknek megfelelően az adott nyelvi tények, lehetőségek közül melyeket választja mondanivalójának célszerű kifejezésére, a legutóbbi időkig mostoha gyermeke volt mind a nyelvtudománynak, mind az irodalomtudománynak. A változást csak a III. Országos Nyelvészkongresszus stilisztikai vitája hozta meg 1954-ben.
A második világháború után – mintha a gyakorlatibbá váló élet követelné – a stilisztika világszerte az érdeklődés középpontjába került. A Szovjetunióban nagyarányú és sokáig tartó vita bontakozott ki a stilisztika lényegéről, feladatairól, határairól, s itt is, és a franciáknál, az angoloknál, a németeknél stb. is, modern szemléletű stilisztikai munkák – köztük rendszeres stilisztikák – látnak napvilágot (vö. MNy. LII. 514. l.). A régi, teoretikus jellegű stilisztika helyét a nyelv sokrétű funkcióját vizsgáló gyakorlati stilisztika foglalta el.
Vissza