A magyar puszta

Előszó

Részlet a könyvből:
A magyar Alföld három pusztája: Apaj, Bugac és Hortobágy még ma is megfoghatatlan nyugalmat áraszt magából végtelennek tűnő terjedelmével, egyhangúságával. Egyhangúság? - Nézzünk csak a lábunk elé! A kiszáradó laposok, tocsogók zegzugos repedéseiben, a szikes felületek formagazdag fehér foltjaiban sok érdekességet láthatunk. Hogy ezek csak apróságok? ... Valóban. De ne feledjük, a puszta szépségei, érdekességei és értékei szerények, s ha valaki városi gőggel érkezik, és nem képes ezeket az apró rebbenéseket, pillanatnyi hangulatokat érezni-érzékelni, minden bizonnyal csalódást érez. És örökké megfejthetetlen titok marad számára, hogy mit is lehet ezen a "nagy semmin" szeretni?
És mégis! Van a pusztában valami megfoghatatlan fenségesség. Mintha emberlétünk porszemnyi mivoltára döbbennénk itt rá, a világmindenséghez mérve ugyancsak parányi, de a szemünkkel mégis alig átölelhető távlat láttán. "Némán merengve ül az ősnyugalom e térségen" - idézhetjük Petőfi Sándort, az Alföld legnagyobb költőjét. Pedig a puszta története-történelme nagyon is mozgalmas! A honfoglaló magyarok az Alföldön még ligeterdős tájon telepedtek el a 9. század végén. Mocsarak vízfelületei és nádasok járhatatlan rengetegei, erdők üde zöld foltjai és löszpuszták váltogatták itt egymást. Írásos dokumentumok több mint félszáz, közöttük tizenkét templomos településről küldenek üzenetet a ma emberének a Hortobágyról. Elsárgult lapok mesélnek még Ohat kolostoráról a zám apátságáról. Ma már csk szerény falmaradványok bizonyítják, hogy léteztek. Vissza