A magyar polgári börtönügy kezdetei

Előszó

Részlet a kötetből:

"Árpád-házi királyaink dekrétumaiban, ha nem is gyakran, de több , ízben fölbukkant a carcer (a tömlöc, a börtön) intézménye. Szent István még csak arról szólt, hogyha „valaki pénteki napon, melyet az egész kereszténységben megtartanak, húst eszik, egy hétig böjtöljön bezárva". Szent László rendelkezése szerint „Aki kivont karddal embert öl, vessék tömlöcbe a király ítélete szerint" (in carcerem). A lopáson tetten ért rokonról szólva a dekrétum azt parancsolja, hogy „...Ne szenvedjen akasztófát vagy testi veszedelmet, hanem adják el, mint számkivetettet, ha közrendű ember, ha pedig nemes embert kapnak azon vétekben rokonai, azt nem kell eladni, hanem vessék tömlöc fogságába." A sort még folytathatnánk hosszan törvények és oklevelek, bírói ítéletek és végrehajtási parancsok citálásával. A lényeg az, hogy a börtön- és a szabadságvesztés(tömlöc-) büntetés már első királyaink óta jelen van a magyar joggyakorlatban. Ez a börtön természetesen kivételes büntetési nemnek tekinthető, mert nehezen illeszkedik a feudális büntetőpraktikumhoz.
Egyrészt problematikus volt egyeztetése bizonyos általánosan érvényesülő elvekkel, mint például az uralkodónak tekinthető nyilvánosság princípiumával. (A középkorban a bírói eljárás és a büntetés-végrehajtás is a legteljesebb nyilvánosság előtt zajlott: ünnepeken, a vásár- vagy templomtéren, a pellengérnél vagy az akasztófadombon, jó előre meghirdetett „előadás" keretében foganatosították a verésre, megbélyegzésre, csonkításra, halálra szóló szentenciákat.) A börtön, mely elzár a külvilágtól, jellegét tekintve ezzel az elvvel ellentétes." Vissza