A magyar nyelv fejlődéstörténete

Előszó

A magyar nyelv fejlődéstörténetének hosszú menetében az egyes állomásokat a nyelvemlékek nyelvállapota jelenti, és fejlődési sorba állítva a nyelvfejlődés hosszú menete belőlük megvilágosodik. Elméleti tanulmányainkban a nyelvi fejlődés egyenes vonalát követtük a jobb áttekinthetőség okáért, a nyelv valóságos fejlődése azonban nem ilyen egysíkú, ennél sokkal bonyolultabb, mert az új fejlemény megjelenésével a régi is tovább él még sokáig, és emellett a régi időkben a nyelvjárások még fő változatok, és ezek is fokozzák a régi nyelv sokrétűségét. Éppen ezért fontos, hogy e szövegek tanulmányozása alapján régi nyelvünk valóságos és bonyolult állapotával megismerkedjünk. A mai egységesült irodalmi nyelv csak későn alakult ki, ezért még reformkori íróink nyelvében is sok az ingadozás, nagyszámú változat jellemzője. A maguk alkotta nyelvi alakulatok mellett régiek és újak váltakoznak egymással nagy klasszikusaink műveiben is. Mindezt a nyelvi gazdagságot a magyar szakos tanárnak kell tudnia értékelni, mert enélkül e művek értékelése (és értelmezése) sem lehetséges.
A nyelvemlékek (általában a régi nyelv) elemzésének gyakorlatára vonatkozóan itt csak néhány fontos utalást tehetünk. Először mindig a betűk hangértékét (tehát a kiejtést) kell megállapítani. Ebben szakkönyveink és a szövegek után közölt tanulmányok segítenek. Az írástörténetre vonatkozóan itt közlünk néhány fontos munkát. A sok szakmunka közül ajánljuk Kniezsa István: A magyar helyesírás története (Bp. 1952, Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig (Bp. 1953) című tanulmányokat, az újabb szövegekre vonatkozóan Szemere Gyula: Az akadémiai helyesírás története (1832-1954, megjelenőben) című munka ad felvilágosítást. Vissza