A magyar nyelv eredetéről másképpen

Előszó

Az „ugor-török háború" győztes felei hosszú időre megpecsételték a magyar történelem- és a magyar nyelvtudomány helyzetét. A győztesek magabiztosságával és kérlelhetetlenségével ítélkeztek és hozták meg azokat a törvényeket, szabályokat, amelyek alapján a kételkedőket, a más nézeteket vallókat még a pálya közeléből is eltanácsolták. A finnugor eredet és rokonság koncepciója hivatalossá és kizárólagossá vált. Ettől kezdve úgyszólván minden tanítónk és tudósunk kötelességének érezte e koncepció igazolását és elfogadtatását. Különösen így volt ez a magyar nyelvtudományban. Az elmúlt száz év során alig tudunk olyan tudományos próbálkozásról, amely e hivatalos koncepciót merészelte volna kétségbe vonni. Amiben nyilván nem kis szerepe volt annak a ténynek is, hogy a jobboldali nacionalista politikai mozgalmak misztifikálták, kisajátították és le is járatták a „napkeleti rokonság" gondolatát. Kutatóink nagy részét ezek a tények riasztották és vissza is tartották az ilyen irányú útkereséstől. Még a kitűnően képzett és nagyon tehetséges turkulógusaink is inkább maradtak a „bűvös körön" belül, mintsem újabb, de kockázatosabb vállalkozásba merészeltek volna kezdeni. Keresni", kutatnivaló pedig lett volna bőven, hiszen ismeretes, hogy a nagy „fürdetéskor" a vízzel együtt a gyereket is kiöntötték. Vámbéry Ármin próbálkozása ugyanis - minden túlzása, tévedése ellenére is helyes volt. Idejében felismerte, hogy a tudománynak ebben a kérdésben lépnie kell és ő lépett - nem is rossz irányba. A baj csak az volt, hogy koncepció helyett neki is prekoncepciója volt és a tényeket, adatokat mindenképpen ennek a szolgálatába fogta, ennek igazolására használta még akkor is, amikor azok mást jeleztek. Adatai ezért pontatlanok, olykor tévesek, megbízhatatlanok, annak ellenére, hogy igen jól ismerte a különböző török nyelveket. Adatait sajnos erőszakosan igazította ő is mondanivalójához, csakúgy mint az ellentábor képviselői. A nagy baj az volt, hogy ő nem volt igazi nyelvész. Az ő hibáit, tévedéseit senki sem akarta helyreigazítani. Őt nem védték „megföllebbezhetetlen" törvények, nagytekintélyű professzorok, akadémikusok. Magára maradt, elbizonytalanodott. Utolsó műveiben lényegében visszakozott és egyre zavarosabb fejtegetésekbe bocsátkozott. Kár, hogy utána nem akadt senki, aki Vámbéry eredményeit vállalva, hibáit elkerülve újra a „mélybe" szállt volna, hogy felhozza onnan mindazokat a kincseket, amelyek még ott lapulnak lent a mélyben, nyelvünk rejtélyes kincsesbányájában. Vissza