A magyar nyelv

Előszó

Az anyanyelvét a gyermek azoktól tanulja, akik körülötte vannak: szüleitől, testvéreitől, dajkájától. Eleinte nehezebben és tőkéletlenül, később egyre könnyebben és tökéletesebben tudja utánuk mondani, amit tőlük hall. A nyelvtanulás tovább foly azután is, hogy a gyermekszoba küszöbét átlépte; nyelve folyton a környezete nyelvének hatása alatt áll, csakhogy később ez a környezet egyre nagyobb és nagyobb lesz, tehát a tőle vett hatás is többoldalú. Idővel már nemcsak a vele vagy az előtte beszélőktől tanul, hanem azoktól is, akiknek szavát nem is hallja, hanem csak írásaikat, könyveiket olvassa.
Azonban korántsem kell azt hinni, hogy a gyermek s azután a meglett ember a maga beszédjét csupáncsak azokból a szavakból és alakokból szerkeszti össze, amelyeket másoktól tanult. Nem; a beszédben használt szavak, alakok, szerkezetek jó részét nem eltanulás útján szerzi, hanem maga alkotja meg. Már a beszélni kezdő gyermek megérzi, hogy a nyelvnek bizonyos alakjai hasonlók egymáshoz, s azután erre a hasonlóságra, amelyet analógiának nevezünk, alkalomadtával rájár a szája. Így, ha már egyszer megtanulta a jár, lát, ír ige főnévi igenevét: járni, látni, írni, vagy az apa, anya, bácsi főnév tárgyesetét: apát, anyát, bácsit, nem kell külön megtanulnia a húz, köt, ás meg a karika, furulya, kocsi szó megfelelő alakját, hanem amazok analógiájára magától rámondja: húzni, kötni, ásni és karikát, furulyát, kocsit. Vissza