A magyar nemzet története ősidőktől napjainkig

Előszó

Valamikor, a világháború előtt, a magyar történet olvasásának és tanulmányozásának célja a nemzeti lelkesedés ébrentartása volt. A lelkesedés pedig a dicsőség képein éledt fel és a nemzet széles köreiben azt tisztelték igazán nemzeti történetíróként, aki a nemzeti múltat minél dicsőbb és felemelőbb folyamatként tudta rajzolni. Az átlagos magyar ember így hallott Árpád hódító egyéniségéről, utána mindazokról a nagyokról, akik a tömegből kiemelkedve messzelátható dolgokat alkottak, a vitézeinél egy fejjel magasabb Szent László mintájára. Ez a magasztos kép elsősorban katonai erényeinknek nagyszerű megnyilatkozásait tüntette fel, s ha ma kezünkbe vesszül az elmúlt korszak népszerű történetirodalmát, nem egyszer Virág Benedeknek, a nemesi nemzet egykori Tyrtaeusának látomásai ötlenek eszünkbe, a nagy Árpádról sok ezer sereggel, s Hunyadiról koronás fiával. Ezen szemlélet a magyarságot, mint "nagy bajnoki nemzetet", mint párducos Árpádnak lelkes maradékát érdekelte, s amikor, nagynéha, letért a haditörténetek ösvényéről, akkor is csak a kiemelkedő, messzi világító kultúrpontokat tudta észrevenni. Valóban, a régi történetírás, amint szélesebb körökhöz próbált szólani, megelégedett a nagy egyéniségek rajzával, s egyben individualista volt, mint ez egész boldog kiegyezéskori félszázad. A nemzetnek természetszerűleg kollektív fogalmában sem kereste a mindent magábafoglaló összességet, hanem kielégült, ha a nemzeti társadalom legkiemelkedőbb részét, az ú. n. történeti osztályokat vetíthette az olvasóközönség elé. Történetünk tehát erősen egyszerűsített formában nyomult be köztudatunkba: háborúk, hódítások, azok visszahatásaként nemzeti katasztrófák, a műveltség köréből a legnagyobb jelenségek, ha még oly egyszeriek és elszigeteltek voltak is, mint például Hunyadi Mátyás humanisztikus udvara; emellett az egész nemzeti fejlődés aktív irányítójaként a nemesség, az alkotmányfenntartó rendiség története, ezek képezték a régebbi történetírás tengelyét, melyre sok mindent ráraktak ugyan, de ezek már nem tartoztak a hazai fejlődés lényegéhez. Innen érthető két feltűnő jelenség: az egyik, hogy hosszú béke korszakokról ez a történetírás alig tudott valamit mondani és ilyeneknél nem is időzött szívesen; a másik, hogy amióta történetünk gerince, a régi rendi osztály privilégiumait elveszítve, saját neve alatt önálló működésre képtelenné vált, a történeti előadásnak igazi anyaga is megszakadt: 1867 óta lefolyt évtizedeinknek, melyek a történeti osztályoktól mind nagyobb függetlenülés és differenciálódás képét nyújtják, ma még a legegyszerűbb, tényeket összefoglaló, pragmatikus történetük sincsen.
A világháború és méhében fogantatott nemzeti katasztrófáink óta lényegesen megváltozott a helyzet. Népünk gondolkodó részében nagy átalakulás ment végbe a külsőségektől a lényeg realitása irányában. Ma már kevesen vannak, akik a lelkesedést oly alkotásraképes nemzeti erénynek tartanák, amelynek ápolása egyenlő volna jövőnk biztosításával. A lelkesedés és lelkesítés fogalma átment politikai műszótárunkba, melyet a köznapi életben, az egyszerű polgárnak nem szükséges fellapoznia. A millenáris korszaknak valóban hatalmas lelkesedése, tudjuk, végső fokon nem tudta feltartóztatni katasztrófáink bekövetkezését. Az is világossá lett, hogy egyedül a dicső képek, fellengző képzetek lelkes előadásából mélyebb hatás nem, csakis a felhasznált eszközöknek megfelelő külsőségek származhatnak. A sallang egyáltalán kiment a divatból, a malterdíszítéseket mindenütt levakarják a falakról, a poros plüsskarosszékeket kiteszik a lakásokból és az ablakokat kitárják a napnak, levegőnek, valóságnak, ahelyett, hogy három-négy függönnyel zárnák el napközben is. Olyan ez az új folyamat, mint mikor az embert a végzet kidobja meleg fészkéből az élet minden nyomorúsága közé; az ilyen kénytelen elhagyni, haszontalan rongyokként, belénevelt optimizmusát, mellyel addigi boldog éveiben játszadozott, s kénytelen az életet úgy nézni, amint van a maga terhes, nyomasztó valóságában. Az ilyen kitagadott nem lelkesedik többé, de élni akar és az érdekli, ami számára az Élet útját mutatja. Vissza