A magyar nagyhatalom I.

Fülszöveg

Ezeknek a soroknak az előzményei évekkel ezelőttre nyúlnak vissza. Külföldről jöttem hazafelé s Salzburg körül rég nem látott erdélyi ismerőst fedeztem fel a vonaton. Genfből jött, ahol a kisebbségi sorsban élő népek kongresszusán vett részt s hazatartott Erdélybe. A viszontlátás örömének kifejezése után legfrissebb élményeink kicserélése következett. Én németországi benyomásaim hatása alatt álltam. Ő a genfi tárgyalások légkörében élt még. Ekkor folyt le közöttünk az a beszélgetés, amelynek hatása alatt ma ezeket a sorokat írom. És mikor most papírra rögzítem ezt a beszélgetés-foszlányt, nemcsak azért teszem, hogy lerójam hálámat a véletlen útitársnak, aki akkor érdeklődésemet erre a tárgyra terelte, hanem azért is, mert úgy érzem, hogy ez a beszélgetés-töredék a legjobb bevezetés, amelyet mondanivalóim elé fűzhetek.
Linz felé rohantunk. Jobb kézre távoli havasok kéklettek, vonatunk üdén zöld hegyi legelőkön vágtatott. A hangulat visszaidézte számomra a Hargitát, ahonnan kiszakadtam. Természetesen az erdélyi életről, az ottani magyarság sorsáról kérdezősködtem. Útitársam, a kisebbségi magyar élet egyik harcos egyénisége, panaszkodott:
- Minden azon akad meg, hogy nem tudjuk megérteni egymást, pedig elháríthatatlanul együttélésre, életközösségre vagyunk rendelve a sorstól. De mindhármunknak más a nacionalizmusunk. Nekünk magyaroknak, nekik románoknak és a szászoknak is. Mások a nemzeti céljaink, mások a nemzeti álmaink. Hiába hangoztatjuk, hogy az állampolgári azonosság mellett kinek-kinek szent magánügye a nemzetisége és nem akar belegázolni a másikéba. Hiába. Mert mást értek én nemzet alatt, mást a román és mást a szász. Vissza