A magyar labdarúgó bajnokcsapatok 1901-1975 (minikönyv) (számozott)

Előszó

Megtisztelő feladatnak tartom, hogy előszót írhatok a Magyar labdarúgó bajnokcsapatok című minikönyvhöz, amely háromnegyed század hazai bajnokegyütteseit ismerteti.
Hetvenöt év - hetvenhárom befejezett magyar labdarúgó-bajnokság. Óhatatlanul elérzékenyülök, ha az elmúlt időszakra visszagondolok. Természetesen nem a tízes, húszas éveket értem ez alatt, de az időszak második felét már magaménak vallhatom. A harmincas évek derekán, 12-13 évesen már játszottam a Kispest AC kölyökcsapatában, később a felnőtt első csapatban. Összesen 477 bajnoki mérkőzésen szerepeltem, s végtelenül büszke vagyok rá, hogy hosszú játékospályafutásom során egyetlenegyszer sem változtattam egyesületet.
Úgy hiszem, nem kell különösebben hangsúlyoznom, milyen boldog vagyok, hogy - a magyar labdarúgók közül elsőnek - elértem a százszoros válogatottságot.
A magyar bajnokságok egyik általános jellemzője évtizedeken át az volt, hogy jószerével minden évben akadt két-három vagy három-négy olyan nagycsapat, amelyeknek nemcsak egymás elleni találkozói jelentettek élményt a szurkolók számára, hanem szinte valamennyi mérkőzésük igazi futballcsemege volt. Olyan sok átlagon felüli képességű labdarúgó játszott ezekben az együttesekben, hogy ez a tény a legtöbbször már egymagában bizonyíték volt a magas színvonalú futballra, az átlagosnál sokkal jobb teljesítményre.
Hajdanában a BTC, később a FTC, majd az MTK számított a legjobb magyar együttesnek. A húszas évek végén zárkózott fel az UTE, illetve az Újpest, a mai Újpesti Dózsa elődje. Megemlíthetem a vidéki csapatokat is, mint például a debreceni Bocskait, a szombathelyi Sabáriát vagy a Szegedet.
A negyvenes években a Csepel, egy bajnokságban pedig a Nagyváradi AC hívta fel magára a figyelmet a ragyogó játékkal, illetve bajnoki címmel. Szolnok legjobbjai is mutogatták oroszlánkörmeiket. Vissza