Előszó
A Magyar Képzőművészeti Egyetem 130 éves történetének tragikus éve volt 1956.
Tragikus élethelyzetekbe, cselekvésekbe és történésekbe kerülni és lenni 1956 előtti és utáni időben nem volt különös. Félelemben élni nem volt különös életérzés és nem volt történelmi szerep. A tragikus és a groteszk mindennapi életérzés és mindennapi szerep volt itt, valahol Közép Európában.
A Duna két partján nemcsak egyes emberek, de közösségek és emberi intézmények is gyakran megélték és átélhették a „tragikus életérzést ". Igen, de nem mindig élhettek túl.
A „Danse macabre" szereplői, főszereplői egyszer csak eltűntek az éjszakában. A szellemi és a mindennapi életben az „eltűntnek nyilvánításnak" két törvényes és szabadon választható útja volt: eltűnni az életben vagy a halálban. Élet és halál az egyenlőség nevében.
Szomorújáték. Az a wittgensteini gondolat volt akkor érvényben, hogy „amit nem lehet kimondani, azt nem is szabad kimondani!" Az íróknak, költőknek, művészeknek, az élő lelkiismeretnek viszont mindenképpen ki kellett mondaniuk a ki nem mondhatót és a kimondhatatlant... Az új élet és halál, az igazság nevében. Az irodalomnak, a művészetnek, a tudománynak - aztán az utca emberének, az egyetemi és a főiskolai tanárnak, hallgatónak, végül a kis Corvin közi srácnak is „ egy életre, egy halálra" hangosan is ki kellett mondani az igazságot: zsarnokság van. S ha zsarnokság van, akkor szembe kell szállniuk a csillagos parolinos, pufajkás, tányérsapkás mindenható idegen renddel, a magyar földön áthúzódó „csillagos katonás", internacionális fronttal.
De lehet-e új rendet vágni egy őszirózsás, új, szép, magyar polgári forradalommal? Lehet-e igazságosság, frontvonalon belüli nemzeti függetlenség, lehet-e magyar feltámadás, felszabadulás? A Delphoi sybilla válasza: „ahogy lesz, úgy lesz!
Eljött az ősz, és az ország beleremegett.
A történelmi válasz csak annyi, hogy „ahogy volt, úgy volt."
„De kinek és miért kellett, hogy így legyen?"
1956 ősze világtörténelmet írt, és igazi tragédia volt a tragikus magyar helyzetben. Kép volt a képben, quod libet: forradalom és szabadságharc. Az utcákon, a tereken, a rádióban és a főiskolákon, egyetemeken, kint és bent.
Az arisztotelészi tragikus történetírás szellemében gondoljunk arra, hogy a tragédiát megelőző és azt követő válságos időszakok közötti élethelyzetek, cselekvések és történések, arcok milyen más fényt kapnak!
Most, amikor elolvassuk az 56-os főiskolai kötetet, ismét a tragédia idején, helyszínén vagyunk, dc jelen időben. (A történelem mindig kortárs történelem, a múltbeli tapasztalatokat a jelenre való érvényességgel szentesíti újra. 2001. szeptember 1-e után megint másképpen gondolunk 56-ra, a szabadságra és a terrorra.)
Az 56-os tragikus pillanatokban olyan fénykörbe kerülünk, amelyben élesen, színről színre látjuk a dolgokat vagy éppen fordítva, mintha álmodnánk, és egy tükörben tőlünk független, ismeretlen művet vagy színpadot néznénk. A színpadképek egyike a szépművészetek háza, a „Főiskola". Különösen utóbb, ha visszatekintünk a tragikus eseményekre, eltűnt arcokra, mozdulatokra, és ha már ismerjük a tragédia okait - mint egy tragikus műnél - újra és újra keressük az okozati lehetőségeket. Szeretnénk arra ösztönözni az Ismeretlen szerzőt, hogy legyen méltóbb, legyen bölcsebb, és rendezzen másképp egy-egy képet, jelenetet - legyen más a végkifejlet!
Vissza