A magyar képzőművészek a fasizmus ellen

Előszó

A magyar művészetben a történelem és a társadalom mozgása, az emberibb élet, a szabadság és függetlenség utáni vágyakozás az érzelmi azonosulástól fegyveres harcig valamennyi fázisban nyomon követhető. A múlt században szimbolikus alkotások egész sora szállt szembe az elnyomással; a nemzet sorsdöntő kérdései nem is hiányoznak a nagy korszakok művészetéből. Klasszikus mestereink indulása és a legjobbak életműve is ezt a heves társadalomélményt tükrözi. A művészi indulat fokozatai a képi vádbeszéd formájában, a mozgósító erejű kompozíciókban hírt adnak az alkotók temperamentumáról, osztályhelyzetéről is. Festészetünk szenvedélyes alaphangja, szobrászatunk dinamizmusa, grafikáink árnyalt kifejezésmódja e tartalmi ihletés segítségével nyerte el jellemző vonásait. A századeleji modern törekvések zengő záró-akkordja a Tanácsköztársaság művészete, amely összegez és korszakot nyit, s melynek porbahullott reményei közel három évtized után keltek új életre.
A magyar ellenállás témakörében készült művek kiállításáról ezért nem maradhat ki 1919. Bár szorosan nem tartozik az antifasizmus eszméjéhez, az ábrázolás hőfoka, megjelenítő ereje hosszú időre irányt szabott a politikai mondanivalónak és a forradalmi ábrázolásnak. Felszabadulás utáni művészetünk is többször visszakanyarodott e nagy jelentőségű eseménysorhoz, a kortársi élményt az utódok logikai és érzelmi reagálásával pótolva. Vissza