A Magyar irodalom története a két világháboru között

Előszó

Részlet a könyvből:

A müveltség legnagyobb eredménye az, hogy ha az ember oly szintre tud emelkedni, hogy saját korát érti és tudatosan éli. Korunk irodalmának két kulcsa van, az egyik az irodalomtörténet, mely megmutatja, hogyan alakult ki történetileg irodalmunk, a másik az esztétika, mely hozzásegit a történetileg kialakult jelenségek értékeléséhez. A most tárgyalt korszelet irodalomtörténeti tanulmányaik legfontosabb része, de ebben a legnehezebb eligazodni. Fontos, mert mai irodalmunknak ez a közvetlen elődje: irodalmunk sokévszázados története nem közvetlenül hat mai irodalmunkra, hanem e korszelet szürőjén át jut el hozzá. /Vörösmarty nem azt jelenti számunkra, amit kortársai számára jelentett, nem is a Gyulai Pál-alkotta Vörösmarty-kép él az irodalmi köztudatban, hanem az a Vörösmarty-portré, melyet a mai irodalomtudományunk Ady, Babits, Schöpflin Aladár, Horváth János segitsége nélkül sohasem tudott volna megalkotni. Arany János Riedl-formálta arcképét ma már nem fogadjuk el, az ujat Ady és Móricz Zsigmond Arany-értelmezésének figyelmen kivül hagyásával még akkor sem lehet megrajzolni, ha nem értünk vele egyet./ Nehéz eligazodnunk e korszelet irodalmában, mert ez nem egy "mult", mint volt a XVIII. vagy a XIX. század irodalma, hanem részben a jelenhez tartozik. Nem csak azért, mert jelentős alkotói közül nem egy él és alkot ma is /Füst Milán, Illyés Gyula és Kassák Lajos, Weöres Sándor, Déry Tibor, stb./, de halottai is olyan életközelben vannak hozzánk, hatásuk ma is olyan közvetlen, hogy valósággal a jelenhez tartoznak, olyikkal még vitatkozunk is. A le nem zárt, a még ma is élő, közvetlenül ható életmüvek arra kényszeritik a kor kutatóját, hogy egyrészt nagyobb figyelmet szenteljen az irodalmi folyamatoknak, mint az egyes, még mozgásban lévő, irói egyéniségeknek, másrészt, hogy megkeresse az egyensulyt az irodalomtörténetirás és a kritika között. Vissza