Előszó
MAGYAR ÍRÓK PANTHEONJA
Európa legnagyobb irodalmi élménye a latin nyelv volt. Hatalmas kulturális íve több mint két ezredévet fog át. Kezdetén latiumi töredékeket találunk, a végén például olyan jellemzően magyar szellemű, művet, mint II. Rákóczi Ferenc önéletrajza.
Kétségtelen, hogy már a 19. század kikezdte, a 20. század pedig megdöntötte világhatalmát. A 18. században még latin a tudomány nemzetközi nyelve, a jelentősebb művek latinul jelennek meg, minden tudós bírja annyira a nyelvet, hogy fogalmazni tud latinul. A francia forradalom után széttöredezik Európa latin nyelvű tudománya is.
E két ezredéven át változatos sorsa volt a latin nyelvnek. Azzal kezdte, hogy Róma, majd Latium, majd a ma Itáliának nevezett földdarab lelkét fejezte ki, később fordulatról fordulatra kifejező eszközévé vált minden egyes lelki törekvésnek, amely Európában saját talajából vagy külföldi behozatalból felütötte a fejét.
Eleinte kardok élén vitte a hódító ezt a nyelvet át Afrika néger sivatagába s fel Britannia ködébe. Az anyagi világbirodalom latinul beszélt.
S mikor a római világbirodalom összeomlott, nyelve elpártolt tőle s a tűréssel hódítónak, a kereszténységnek lett mindmáig hivatalos nyelvévé. De Proteus alakú ez a nyelv. Már Róma fénykorában külön él a könyvek nyelve a pergameneken s külön az élet nyelve a nép vulgáris száján. A központi hatalom megdőltével, a népvándorlások nagy keveredésével a vulgáris latin nyelv tovább fejlődik és osztódik franciává, olasszá, spanyollá s a többi román nyelvekké. De ép ilyen szívós a könyvlatin is, amelyen régen egyként szólalt meg a római jogász-szellem s a görög lírai-tragikus hajlékonyság, hogy aztán árnyalatos kifejező eszközévé váljék az Egyház nagy gondolkodóinak és rajongóinak, majd mindenkinek, aki egész Európával akarta vallási, tudományos, költői vagy egyéb mondanivalóit közölni.
Vissza