A magyar irodalmi népiesség úttörői I.

Előszó

A 18. század a legutóbbi időkig irodalomtörténetírásnak mostohagyermeke volt. A „pihenés kora" címkével átragasztott irodalmi hagyaték könyvtárak, kézirattárak, levéltárak alján porosodott. S talán még sokáig ott is maradt volna, ha a modern irodalom-szemlélet nem végzett volna egy merész, messzenéző hátraarcot. A kutató szellem a 19. század széles, keményre taposott irodalmi országútjain eljutott a kezdet kis ösvényeihez is, az elfelejtett első úttaposókhoz, akik majdnem mindnyájan a 18. század „pihenő" talajából sarjadtak.
A magyar irodalmi népiességnek megindítói, népszerűsítői is e századnak voltak gyermekei. Irodalmilag pallérozott elmék előtt ismeretes, hogy az u. n. népies mozgalom mily nagyfontosságú volt a Petőfi-Arany-féle nemzeti műköltészet számára. Alig van a modern európai irodalmakban nemzeti klasszicizmus, amely a népi forrásokból oly sokat és oly mélyről merített volna, mint a miénk. Megérdemlik tehát az első, - most már bizony eléggé ismeretlen „népiesek", - hogy nevüket az utókor teljesen el ne felejtse.
Ez a gondolat élt bennünk értekezésünk megírásakor.
Nem hatalmas hőst dörzsöltünk életre Aladdin csodalámpájával, nem akartunk hervadhatatlan babérkoszorút akasztani egy „méltatlanúl elfelejtett nagy költőnek'' nyakába. Nem! A köznapi gondolkodás átlagán felülemelkedő, szorgalmas, szent célokért lelkesedő, a termékeny koreszméket ösztönösen megérző és felkaroló irodalmi munkás nevét akartuk a teljes feledéstől megmenteni, s ezzel leróni a késő utókor háláját, megbecsülését, köszönetét. Vissza