A magyar gyermek szókincse

Előszó

A XIX. század elején megszületett nemzeti mozgalmak során, egyik vetületük gyanánt lépett előtérbe a művelődés formái között a nemzeti nyelv kérdése. A nálunk többé-kevésbbé jogosan Bessenyei Györgynek tulajdonított jelige, hogy „nyelvében él a nemzet", már a XVIII. század végén, sőt azután is évtizedeken át, tulajdonképen mélyebb tartalom nélkül élt a lelkekben. De a bekövetkezett politikai és társadalmi változások közepette mintegy testet öltött s talán sohasem volt még időszerűbb kérdés az eredményes anyanyelvi oktatás, mint ma. A történelemnek veszedelmesen viharos órái mindig újabb és újabb változásokat hoznak. A népiség fölajzott érdekeinek nevében már két évtized óta népcsoportok, országhatárok tolódnak el, szinte napról-napra. Lassankint megdönthetetlen tétellé vált, hogy egy-egy nemzetiség, egy-egy nép fönnmaradásának úgyszólván egyetlen biztosítéka nyelvének mentől tisztábban való megőrzése, megvédése, fejlesztése. Nyelvünk szentségének és történelmi jelentőségének gondolatkörében élünk teljes odaadással mi magyarok is.
Ehhez azonban az szükséges, hogy a nemzet és minden egyes tagja valóban tökéletesen ismerje a nyelvet, mely lelkiségét teljesen kifejezi. Épen azért a nevelőre és a tanítóra bízott egyik legnagyobb kincs tanítványainak megszentelt anyanyelve. Mint Európa minden öntudatos, művelt országában, nálunk is nemzeti nevelésünk, sőt egész nevelési eljárásunk az anyanyelv eredményes tanításának tengelye körül forog. Úgy mint pl. a franciáknál vagy a németeknél, nálunk is tanterveinkben, utasításainkban központi helyet foglal el nemzeti nyelvünk tanítása, módszertani törekvéseink, vitáink jobbik része ezzel foglalkozik. Vissza