A magyar gyalogság

Előszó

Hézagpótló munkát vállalt néhány lelkes tiszt és tudós. Előbbiek a nagy világégés alatt harcoltak a gyalogság kebelében és most mint írók karöltve néhány történésszel, írják meg ezen fegyvernem megörökítésre érdemes ténykedését és fejlődését a múltban. Igen érdemes munka ez nemcsak azért, mert a magyar gyalogság a harcban mindenkor kiválóan állta meg a helyét, hanem azért is, mert a legutolsó nagy háborúban is megmutatta az egész világ előtt, hogy harcratermettség, kitartás, igénytelenség és önfeláldozásig menő hazaszeretet tekintetében nincs párja.
A gyalogság a legöregebb fegyvernem; mely már az ókor népeinek a háborús erejét képezte. Veszített jelentőségéből mint főfegyvernem a középkorban a lovasság javára. De azután, különösen a lőpor és lőfegyverek feltalálása óta, ismét mint első helyen álló főfegyvernem szerepel.
A gyalog csapatok vezetésének lehetővé tételére mindig, úgy mint napjainkban, kisebb egységekbe, szakaszokba, századokba, zászlóaljakba és ezredekbe tagozódtak. Ezen egységek elnevezése azonban régebben más volt és gyakran változott a dívó kiegészítő rendszer szerint is.
A gyalogság harcászata a felszerelés és felfegyverzéshez képest is változott. Régebben a gyalogsági tömegek bizonyos vonalas vagy nyílformájú tömegalakban mentek egyenesen egymásnak és kézitusában döntötték el a harcot. Már akkor használtak oly kézifegyvereket (kardot, dárdát, fokost, stb.), melyekkel minden harcos a kézitusában lehetőleg több ellenfelét legyőzhette. Kieszelték akkor a kézi lőfegyverek, az ágyúk és a mozsarak ősét is, a parittyát, íjat és más dobó szerkezetet, utóbbit különösen a várharcban. Mindezekkel párhuzamosan fejlődtek ki az ezen fegyverek elleni védőeszközök is, a mellvért, páncéling, sisak stb.
A lőpor és lőfegyverek feltalálásával és a lőfegyverek hatásának emelésével teljesen megváltozott a gyalogság harcmódja és jelentősége is. A tömegek alkalmazása helyébe lépett a szétszórt harcmód, melynél a két ellenfél a harcterület egyik részén, a lőfegyverek hatásának megfelelő távolságban egymástól, védelmi harcot vív, a főtámadás és döntés pedig az egyik szárnyon, vagy a védelmi vonal áttörésével következik be, mégpedig szükség esetén kézitusával. A főszerep a harcban tehát tüzérség és lovasság mellett újból a gyalogságé, mely minden háborús feladat megoldására mostani felfegyverzésével többé-kevésbé önállóan is alkalmas. E fegyvernem a mostani milliós hadseregek korában legkönnyebben, legolcsóbban és leggyorsabban kiegészíthető és kiképezhető is. A közeli és távoli harcot sikerrel vívja meg minden terepen. A német katonai írók a gyalogságot „Königin der Waffen", a fegyvernemek királynőjének nevezik és nem ok nélkül, hiszen túlnyomó nagy részét képezi minden állam hadseregének. Ez a fegyvernem minden harcban a végleges döntésre is hivatott, de a névtelen hősök nagy tömegeit is a gyalogság szolgáltatja. Vissza