A magyar ember

Előszó

Részlet a könyvből:
„Hazám és fajom szeretete évek óta foglalkoztattak a magyarság eredetének kérdésével. A magyar nyelvészet évtizedeken át való egyoldalú munkája, mely sokszor elkeseredett vitákban fajult el; a magyar antropológusok tétlensége, mert hiszen azt az egyet is, Pápai Károlyi, ki e kérdéssel antropológiailag foglalkozott, élete delén törte le a halálos kór; a magyar ethnográfta, mely elavult előítéletek bilincseiben tespedve várta egy jobb korszak tavaszi ébredését s a magyar archaeoiógia, mely csak az esetről esetre felmerült hazai leleteink méltatása közben az irodalomból ismeretes analógiák felemlítésére szorítkozott, ha nem is elégítették ki tudásvágyamat s ha nem is adták meg az előttem felmerülő kérdésekre a kielégítő feleletet, mert azt, amit a nyelvészet bizonyított, nem láttam megerősítve az archaeoiógia, ethnografia és anthropológia által, mindenesetre nagy tanulságot foglaltak magukban, azt, hogy e kérdést csakis a felsorolt tudományszakok karöltve haladó munkássága képes megoldani. Elhatároztam, hogy a mit a magyarság eredete kérdésének megoldására megtehetek, azt meg fogom tenni" (gróf Zichy Jenő, 1897-ben, mielőtt első kutatóútjára indult).
A laikusok „babitsiasan" gondolkoznak a magyarság testi jellegét tekintve: „A magyarság lényege érdekel, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindentől megkülönbözteti. A faji vonás tehát? Nem éppen, vagy egyáltalán nem. Semmi esetre sem valami testi vagy törzsi jelleg, fizikailag örökölhető. Antropológiai kutatásokból nem remélek sokat megtudni arról, amit én keresek. Petőfi, aki nem is volt tiszta magyar fajta, többet mond nekem erre a kérdésre nézve, mint az antropológusok minden koponyái. A magyarság, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, de nem testi, hanem lelki." Vissza