A magdeburgi menyegző

Előszó

«A magdeburgi menyegző» címének utalása kettős. Az 1630-as évben s az utána való években kelt német röplapok, amelyeknek szövege és népies fametszetei mögött az egykorú történelem eseményei lüktettek és amelyekben a német napisajtó 17. századbeli kezdeteit és formáit kell keresnünk: borzalmas költőiséggel nevezik Magdeburg ostromát: «Magdeburgi menyegzőnek». A regényben ennek körülményei és vonatkozásai összeolvasdnak egy valóságos menyegző eseményeivel. A leány, akiről szó van benne - a szép és büszke Plőgen Erdmuth -, a maga büszkeségében és öntudatában szakadatlanul szimbólumává válik a szép és büszke Magdeburgnak, a legbüszkébb és legrégibb német városnak. Magdeburg ezer évre viszi vissza öntudatát, Nagy Ottó császár temetkező helyének tudja székesegyházát s magától a Birodalomtól származtatja le szép és büszke kiváltságait. Élete és sorsa a birodalométól függ. Ám a Birodalmat most a harmincéves háború láza és tűzvésze emészti. Németországban a Svéd Királyi Felség hadai táboroznak s velük szemben ott áll Tilly, a Katolikus Excellenciás. Akié Magdeburg, azé a szász Délnémetország, ezért a svédek megszállják és ellenállásra beszélik rá a várost. Willigis, a fiatal városi tanácsos - ő a vőlegény - hiába próbál közvetíteni a császári csapatok és a magdeburgiak között, hiába próbálja meggyőzni a magdeburgiakat magatartásuk nyugtalanító veszélyéről, Magdeburg belemegy abba, hogy svéd komisszárius álljon a város élére és a város függetlenül szembeszálljon a császárral és a Birodalommal, amelytől szabadságát, nagyságát és létét kapta. Menyasszonya is elpártol tőle és a svéd komisszárius felé fordul érzéseivel. A vőlegény kudarca a közvetítő álláspont hasztalan sikertelenségét példázza. Érzéseiben protestáns, ösztöneiben katolikus, öntudata alatt a német egység híve. Magányos kétségbeeséssel próbálja rávenni Tillyt arra, hogy az engedjen a magdeburgiaknak. Tilly nem engedhet, viszont ostrom közben kíméli a várost, amely hasztalan vár a svéd felség megígért érkezésére s végre is fel kell adnia magát. A volt vőlegény - most már Tilly tisztje - maga megy utolsó követül a városba. De hiába nyeri meg honfitársait, azok nem tudják rávenni a svédet, hogy adja fel a várost, ez inkább felgyujtatja, hogy örök gyűlölséget és vádaskodást vessen a katolikus német és protestáns német közé, azaz német és német közé, s a vád és gyűlölet bélyegét égesse a császári csapatokra s főkép a Liga hadvezérének, Tillynak, minden korok egyik legnagyobb és legtisztább katonájának mocsoktalan hírére.
A hajdani szerelmesek egymásra találnak a lángtengerben és a szenvedésben, és a regény egyik legtisztább alakja dr. Bake a Tedeumban és a mise Credójában megrendülve ismeri fel a harcokon innen s a harcokon túl összekötő közös igazságokat, amelyek függetlenek Magdeburgtól, szerelemtől, gyűlöltségtől.
Ezzel csak halványan lehetett elmondani a regény tartalmát. Szereplői a Dóm, maga Magdeburg, egy a városhoz és németséghez fűződő misztikus érzésvilág, tanácsurak, Tilly tábornokai, a város protestáns lelkészei, s mindazt, amit eseményekben nem tud elmondani, elmondja hangjával, azzal a keserűen és mélyen csengő titokzatos asszonyi hanggal, amely ma a világirodalomban egyedül Gertrud le Fort sajátja...
Az írónő a 17. században Németországba került hugenotta francia család sarja, amely azonban teljesen hozzáolvadt a németség vagyonilag és szellemileg legelőkelőbb osztályához. Protestánsnak született, de Rómában nőtt fel és családja s környezete szoros kapcsolatban állt a középkori Róma protestáns történészével Gregoroviusz-szal s Róm,a páratlan élménye vezette vissza a katolikus Egyházhoz.
Gertrud le Fortot magyarul ugyancsak e regénynek fordítója szólaltatta meg először világhírű regényének, a «Ghettóból jött pápá»-nak lefordításával. Azóta megjelent az írónő első regénye, a későbbi műveihez képest kissé halvány «Veronika kendője» és hatalmas novellája «Az utolsó vértanu» is. Vissza