A magára maradt tolvajlány története

Előszó

Élt egyszer rengeteg tolvaj. Külön városrészben, külön szabályok szerint. Nem volt pontos határa a helynek, ahol éltek. Senki sem tudta, hogy hol kezdődik, melyik útkereszteződésnél, vagy utcasarkon, de amikor benn járt, lehetett tudni, hogy ez már tolvajok negyede. Ha valaki odatévedt, nemcsak azon ámult el, milyen észrevétlenül érkezett oda, hanem azon is, milyen izgalmas a tér elrendezése, nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen is. Több szinten élt ez a városrész. A földszint, a félemelet, az alsóbb és felsőbb emeletek színben, díszítésben is teljesen eltértek egymástól. Fent piros, középen narancs, szemmagasságban pedig sárga, a pince falai is különböztek: az egyik kék, a másik meg zöld. Ez az ezernyi szín és sokféleség részben az emeletek életkorával függött össze. Volt úgy, hogy a régi három emeletre 200 év múltán építettek még kettőt, majd száz év után még két másikat. Más stílusban, más színekben. Régebben a bordós vörös volt az elterjedt szín, hosszú, boltíves ablakokkal, kőoroszlánokkal, később a fehérre esküdtek az emberek, szélesebb ablakokkal, nagy ajtókkal, majd sok száz évre rá a napsárga divatja következett kis, berakásos ablakokkal és sok-sok díszítéssel. Tobzódás uralkodott a színekben és a stílusokban.
A közlekedés is izgalmas volt. Az utcák nem egyenesek, hanem ívesek voltak. Több szinten egymás fölött közlekedtek csigavonalban, vagy körkörösen, de voltak járdák rézsutos irányban is a háztömbök között. Vissza