A magány mosolya

Előszó

Részlet a könyvből:
Az ötvenes évek elején nem volt divat zsidónak lenni. Anyai nagyapám, Fleischer Mór ortodox hite meghatározta az egész család szellemi, érzelmi életét. Igen, az egész családét, mert együtt laktunk tizenegyen, Budapest szívében a, Hajós utcában, egy kopott bérlakásban.
1952 telén, karácsony előestéjén óriási pelyhekben hullott a hó. Nagyapám a huzatos kapualjban kis asztalkán árulta Márta nagynéném festett díszdobozait, de nem járt már az utcán senki, csak én húzogattam magam után kis faszánkómat a térdig érő, magas hóban.
Csodáltam Őt!
Egyenes tartását, szikár soványságát - igaz, fél gyomrát már megette a rák. Kiugró pofacsontjai, nemes orra, világosszürke szemei, dús, fehér, felfelé pödört bajusza a szép magyar öregember képét sugározták. Négyéves koromban vitt el először a Dessewffy utcai imaházba. Néhány nagyon idős ortodox zsidó járt oda, akik nem féltek Rákosi és bűntársai uralmától és tetteitől, de teljes lényükkel félték, szerették a Mindenhatót, és meg akartak felelni Neki. A Tóraszekrény előtt fejükre tették az imasálat, és elkezdtek fohászkodni. Megdöbbenve láttam, hogy az én szép magyar ember nagyapám arcát és testét elönti sok ezer év fájdalma, meggörnyed, és sír. Igen, volt miért sírni.
Nincs kegyetlenebb egy szülő számára, mint elveszíteni gyermekét. Lili lányát és Judit unokáját a haláltábor emésztette el. Mucu fiát munkaszolgálatosként belelőtték a saját kezével megásott sírba. Vissza