A magánáhitat szentképei I.

Előszó

A magyar "szentkép" szavunk művészettörténeti és néprajzi terminológiája még ma sem egyértelmű, amint a külföldi szentkép-irodalomban sem alakult ki félreérthetetlen szakkifejezés e műfajra vonatkozólag.
Köznyelvünk általában a síkben készült vallási témájú ábrázolást érti szentképen, mérettől, anyagtól, technikától és rendeltetéstől függetlenül. Szűkebb értelemben azonban azokat a grafikai jellegű alkotásokat nevezzük szentképnek, amelyek hitbuzgalmi célokat szolgálnak. A történelem folyamán már korán elkülönültek a nagyobb nyilvánosságnak szóló és a privát használatra szánt szakrális ábrázolások.
A középkori kolostorok kultúrájához szorosan hozzátartoztak a papírra vagy pergamenre festett szentképek. Ezek a bibliai jeleneteket, hitigazságokat, Jézus Krisztust, Szűz Máriát, szenteket vagy ereklyéiket fölidéző lapok az egyéni áhítat igényeit szolgálták, ezért a szerzetesi cella ablakára helyezték őket, hogy a különféle magánájtatosságoknak ily módon mindig szembetűnő, vizuális jelei legyenek. A kor könyvminiatúráinak stílusában készült egyedi lapok - akárcsak a kódexek - még nem voltak mindenki számára hozzáférhetőek. A sokszorosító grafikai eljárások- a fametszet, a rézmetszet, a mezzotintó, a rézkarc - megjelenésével tömegcikké, vásárokon és búcsúkon vásárolható, olcsó portékává váltak a szentképek. Egyenlőtlen művészi színvonaluk a közízlés sokféleségét tükrözi. Változatos alkalmazásuk miatt e korai nyomatok a mindennapi élet több színterén is használatos, általánosan elterjedt tárgyak közé számítottak. Egykorú ábrázolások tudósítása szerint ez "ős szentképeket" már a középkortól kezdve falra függesztették, ágytámlára erősítették, szekrényekbe, ládákba, sőt még koporsókba is ragasztották, a zarándokok pedig kalapjukra tűzték. Vissza