A madárlépte hó

Előszó

Nem tudom, mikor kezdett verselni Szabó T. Anna, de nem lehetett nagyon régen, hiszen még egyetemista, közel van a húszhoz. Mióta ismerem írásait, nagyon sokat változott. Mindig is tudta a mesterséget, de hibátlanul megformált verseiben kezdetben még nem az ő hangja szólt. Most már az övé szól, ha itt-ott hallani is még kedves költői távoli hangját. Ha hihetünk kötete első ciklusába gyűjtött ars poeticáinak, elemi lírát akar írni, amelynek a teremtés előtti semmi a fészke. Ha jól értem, valami alaktalanul, tagolatlanul ősit, olyasmit, amit még nem torzított, nem fátyolozott el fogalmaink hálója. A kimondhatatlant szeretné hát kimondani, úgy írni, hogy megérezzük a szavak mögött a semmi hűvös szelét. Bizonyosan csak hiányosan teljesülő, de réges-régi becsvágya ez a költészetnek. Higgyük Szabó T. Annával, hogy a látható világ, a születőpusztuló anyag, a tárgyak mögül ki-kifeslik az a varázslatos vagy borzongató lényeg, ha a képzelet elemlámpája körbepásztáz. Máris vannak versei, amelyekben csakugyan megérezzük a numen, a megnevezhetetlen közelét. Költőtermészete még alakulóban van. Utakat, formákat próbál, sokfelé nyújtózik. Sokféle lehetőség közt tétovázik, válogat. Mintha leginkább az Újhold hagyományát folytatná. Kedveli a zárt, zavartalanul tiszta formákat, a verssort kitöltő feszes mondatokat. A kis formákat, a visszafogottan érzelmes, lágyan fodrozódó dalokat. Az élményhez még szemlátomást kötődő, könnyen, fényesen emelkedőktől, amilyen a Szélkalap, eljutott a bonyolultabb hangszerelésű dalokig. Vissza