A lélek embere

Előszó

Ha azt keresem, hol találom meg az embert a maga teljes kifejlődésében és összehangzó tökéletességében úgy, amint önnön korszakának csúcspontjára áll és a lét hatványkitevője lett: először a görög világban újjongok fel egy bűbájos ifjú láttára, aki olajos fényben csillogó, barna testtel, koszorús fővel most érkezik az olympiai versenyről, mint a marathoni futás győztese. Köszöntöm őt: légy üdvöz, élet királyfia! Ő az, akiben a korszak emberi eszménye megtestesül. Ő az, aki önnön élete határait elérte és megérintvén e határokat, úgy vette birtokba önmagát, hogy beteljesült céllá változott egész lénye. Nemcsak eredmény, hanem szakadatlan készület. Öröme telik önmagában úgy, amint van, de lelkesíti önmagát azzal, amivé fejlenie kell, tehát állandó gyakorlat: önmaga lényét mindig újonnan megszerzi és ezzel tartja fenn. Mindenik izmában századok ereje halmozódott fel, vérében a lét boldog ritmusa kering, maga halkan felelget a szférák zenéjére és összefoglalja a harmónikus világmindenséget. Látni, hallani, szeretni, birkózni és győzni, egyszóval élni senki sem tud úgy, mint ő.
Ugyanezt a jelenséget mégegyszer megtalálom egy új hősben: a Lélek atlétájában. Mindenestől fogva szellem, csak annyi belőle a test, hogy valamiképpen beleilleszkedhessék az érzékelhető világba. Érzéseiben századok, évezredek áhitata, lelkesedése, megértése és rajongása lüktet. Egyszerre lát mindent, amit a lélek évezredeken át kívánt, akart és alkotott. Milliók pátosza, erkölcse, értelme gyülemlett össze benne. Elérkezett lelki tevékenységének határáig s azokban összefoglalt minden gondolatot, érzést és lelki erőt. Érzi végtelen hatalmát, kedve telik saját lényének bírásában, boldog tehetséggel tölti be életének kereteit és azokat úgy szétfeszíti, mint tavasszal a folyam a medrét, mint a márciusi nedvek a fát. Vissza