A leigázhatatlanok

Előszó

Részlet:
Mind, mind keletre tart, keletre... Legalább egy kocsi fordulna nyugatnak! De nem... Jöttek a nagy hadtápkocsik, a szénával és üres lőszerládákkal megrakott társzekerek, a mentőkocsik, a rádióállomások négyszögletes bódéi; nehezen lépkedtek az elkínzott, szomorú lovak; ágyútalpakba fogódzva vánszorogtak a portói-bútól elszürkült emberek, mind, mind kelet felé Osztrájá-Mogilá mellett elhaladva Krásznodon, Kámenszk irányában, az Északi-Donyecen túlra... Elvonultak és eltűntek nyomtalan, mintha csak a mérges-zölden kavargó por nyelte volna el őket. Köröskörül mindenütt izgalom - kiabálás, jajveszékelés, kerékzörej, vascsörömpölés, rekedt szidalom, sebesültek nyögése, gyereksírás, és mintha még maga az út is jajongana a kerekek alatt, szinte vonaglik rémülten a girbegörbe dombok között. Csak egy ember látszott nyugodtnak Osztrájá-Mogilán ezen a júliusi napon - 1942-t írtak - : az öreg Tárász Jácenko. Botjára támaszkodva, görnyedten állt ott és súlyos, merev tekintettel figyelte a körülötte történteket. Egész nap egyetlen szót sem ejtett. Torzonborz ősz szemöldöke alól kiégett szemmel nézte az úton kavargó tömkelege. Aki rápillantott, azt hitte, hogy ez a kőember Közömbös idegenséggel szemléli mindazt, ami körülötte végbemegy. Pedig az úton törtető emberek között talán egy sem volt, akinek a lelke úgy sírt, úgy sajgott, úgy vérzett volna, mint a Tárászé. »Mi ez? Mi történik itt, elvtársak?« - gondolta. - »Hát én? Én mit csináljak? Hová legyek az asszonyokkal, és kis unokáimmal?« Vissza