A lebegő Atlasz

Fülszöveg

Milyen ember ez a Kőváry-Duforet szobrászművész, Garai Gábor új drámájának főhőse, aki a lebegő Atlaszt kívánja megmintázni, "hogy uralma alá hajtsa az egész mindenséget", miközben körülötte a saját maga alkotta élet, "egy sarlatán tákolmánya", aki a fölragyogó csodát hajszolja, magát néphez hű értelmiségnek tartja, s nem veszi észre, hogy megmozdult az országban a föld - az 1945-ös év végén járunk -, hogy a csoda ebben a mozgásban, a népnek ebben a magára eszmélésében van, s szárnyaló tettek helyett nevetséges üzelmekbe bonyolódik, elkótyavetyélve nemcsak újonnan kapott földjét, de családját, álmait is? "A mindenségben nem létezhet semmi, semmi más, csak amit én teremtettem", mondja az utolsó felvonásban, vakon és süketen. Az értelem és humánum nevében ez ellen lázad érettségiző fia, akinek a művészet már a valósághoz kötődő bizonyosság: szolgálat.
Garai Gábor sűrű atmoszférát von a két különböző alkatú és világnézetű művész köré, elmélyítve a kettős tragédiát: az apa és fia végleges elszakadását, Kőváry-Duforet erkölcsi bukását, s felvonultatva a pezsgésben levő falu fontos szereplőit. Ez a közösség nyújtja a két Kőváry ivadék, Péter és Klári lebegő sorsa alá a biztos talajt, az igazi szárnyalás szép lehetőségét. Az igényesen megformált, költői színmű Garai Gábor legújabb alkotása, amelyet az elmúlt színházi évadban a pécsi Nemzeti Színház nagy sikerrel be is mutatott. Vissza