A látás élménye

Előszó

Hollán Sándor legkorábbi műveivel néhány évvel ezelőtt találkoztam először Párizsban a Vieille-du-Temple Galériában. Ezek részben tónusozott szénrajzok, részben akvarellek voltak, témájukat tekintve pedig csendéletek, „des natures mortes", azaz „halott természetek", ahogy a francia mondja a csendéletet. A csend valóban mindenütt kísért e nagy művész képein. Hollán Sándor műveinek nem sok közük van a mimézishez, a valóság tényleges ábrázolásához. A lényeget próbálják megragadni, a dolgok valódi természetét. Mintha ezek a titokzatos művek a látó és a látvány között szüntelen zajló párbeszéd kivetülései volnának, mintha az érzékelés mibenlétére kérdeznének rá. Vagyis ábrázolnak, nem egyszerű leképezései a külső látványnak. Létre hívódnak, ahogyan például Giacometti portréi is, amelyek nem hasonlítanak egyetlen emberi arcra sem, így sűrítve egyetlen arcba az emberi létezést. Hollán fáradhatatlanul festi újra meg újra ugyanazokat a témákat, a tölgyfát, a tájat, a dolgok csendes életét. Hiszen amikor megfesti a fát, megtanulja látni is. Láthatóvá festi a dolgokat, s nem csupán a tárgyat magát, hanem a környező teret is. Sőt, olykor a tárgyak körüli tér erőteljesebb maguknál a tárgyaknál, akárcsak Morandi képein, ahol a dolgok és helyek valami súlytalan lebegésben oldódnak fel. Hollán mindig csöndben és koncentráltan dolgozik. Úgy fog munkához, ahogy mások imához készülnek. Egy kis zsámolyra térdel le, mindig azonos távolságban a vászontól: ez is a fohászkodás testhelyzetére emlékeztet. Vissza