Előszó
Részlet a könyvből:
A lángos
- Mi lesz vacsorára ?
Csönd.
- Nem hallod ? Mi lesz vacsorára?
- Most hallgass. Most nem gondolkozom. Most csak nézek.
- Neked ahhoz gondolkozás kell, hogy megmondd, mi lesz vacsorára ? Olyan buta vagy?
Csönd.
- Még süket is vagy ráadásul? Mit nézel?
- A naplementét. Hát nem látod, milyen gyönyörű?
- Látom, de nem bámulom, mint borjú az új kaput. Ez csak olyan mafla, tizenhétéves vénlányoknak való.
Még erre is csönd. Aztán rettenetes dörömbölés az asztalon, két ököllel. Az alacsony, kis falusi szoba szelíden ingó fehér függönyei rémülten libbennek meg.
Zsuzsó kétségbeesetten felsóhajtott. Ezt már nem bírták az idegei. Előbb a saját hajába markolt, aztán az öccséébe.
- Lódulj innen és hagyj nekem békét ! Megértetted?
S vitte volna erőszakkal az ajtó felé. De Karcsi izmos, köpcös, tizenháromesztendős lovag létére felháborodva tiltakozott s megvetette a lábát a divány melletti sarokban.
- Hordd el magad, azt mondom! - rivallt rá Zsuzsó.
- Meg kell írnom a latin fordítást - felelte Karcsi álnokul, aki arra is számított, hogyha odakinn meghallják a lármát, ő mindenképpen ártatlan legyen.
- Írd meg a tanteremben. Itt úgyis füstöl a lámpa.
Ez döntő érv volt. A szobában még nappal is bajos lett volna írni, a lámpa pedig néhány nap óta gyógyíthatatlanul füstölt. Hiába tisztogatták az üveget, nyesték a lámpabelet, szűrögették át egy ócska szitán a petróleumot. Füstölt.
- Könnyű a pestieknek, - sóhajtott fel ilyenkor Sárosiné elkeseredett szívvel. - Könnyű a pestieknek! Ott villanyvilágítás van mindenütt.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal