Előszó
1941 januárjában, e hónap utolsó harmadának befejező napjaiban, megvicsorította farkasfogát a tél.
A kanyargó kis ösvényen, amelyet Medvecsapásnak nevezett a népnyelv - bár nem annyira...
Tovább
Előszó
1941 januárjában, e hónap utolsó harmadának befejező napjaiban, megvicsorította farkasfogát a tél.
A kanyargó kis ösvényen, amelyet Medvecsapásnak nevezett a népnyelv - bár nem annyira medvetalpak, mint inkább csempészek vágták az alacsony bokrok és lucfenyők közé - egyik percről a másikra, éppen délidőtájt, sűrű, tajtékos köd hömpölygött végig.
Egyszerre gyöngyházszínű homályba burkolózott az ég s az előbb még tisztavonalú, csipkés hegyvonulatok s az éggel találkozó meredek csúcsok eltűntek a puha, imbolygó semmibe. Gyakran történik ez így a hegyvidéken, az idő szeszélyes váltakozása errefelé nem meglepő.
A kaptatón, a szovjet határ felől kicsiny fekete pont tűnt fel. Magános fiatalember igyekezett a gerincre. Szép barna arcát, boltozatos homlokát megfényezte a veríték. A kapaszkodó arra szorította, hogy megálljon, kifújja magát, levesse birkabőrkucsmáját. Megállt, szétnézett. Nyűtt csizmát, ócska katonanadrágot és vedlett posztózekét viselt. Oldalán kenyérzsák himbálózott, kezében somfavessző.
Körülnézett, szembetalálta magát a köddel. Ismerte a hegyvidéket, jósolni tudott az idő változásaiból s most sima, magas, derült homloka hirtelen elborult.
Vissza