Előszó
Az elmúlt években "szenzációs felfedezést" tettek az Amerikai Egyesült Államokban: kiderült, hogy létezik fegyvernél, dollárnál, diplomáciánál, sőt hidrogénbombánál is erősebb fegyver. Ez egy ideológia.
Fontosságának felismerését a szovjet népnek a kommunista építkezésben elért döntő sikerei, a szocialista országok összes népének eredményei magyarázzák. Az SZKP Központi Bizottsága plénumának 1963. június 21-i határozatában foglaltak szerint az osztályerők új felállása a világ színpadán oda vezetett, hogy az imperializmus már nem tudja katonai eszközökkel szétverni a szocializmust, és egyetlen vereséget szenved el. egymás után a két rendszer közötti gazdasági versenyben. Ezért az imperialisták – anélkül, hogy feladnának más eszközöket – most fő tétjüket az ideológiai harcra teszik. A nyugati propagandisták pedig most egyöntetűen elismerik, hogy az emberiség az eszmék döntő csatájának korába lépett.
„Amerika hadiállapotban van...” – jelentette ki a reakciós szervezet „For Moral Rearmament” a „Felhívás a néphez” című, 1962 januárjában megjelent Washington Post és a Times Herald lap oldalán. ezek az erők. hazánkban, amelyek segítik a kommunizmust, hogy fölénybe kerüljön. Ez egy ideológiai háború. Meggondolatlanul és hanyagul, ideológia nélkül állunk szembe egy olyan ellenféllel, aki azért halad előre, mert szupererős fegyverrel van felfegyverkezve - ideológiával."
Ha egészen a közelmúltig az imperializmus stratégái és ideológusai megpróbálták lekicsinyelni az eszmék szerepét, ma gyakran a másik végletbe esnek, sőt hajlamosak misztifikálni hatalmukat. Nem értik, hogy ennek az erőnek a "titka" a kommunista eszmék és a történelmi fejlődés követelményeinek való megfelelésben rejlik. Nem értik, vagy úgy tesznek, mintha nem értenének, mert különben mást kellene bevallani: ha a kommunista eszmék megfelelnek ezeknek a követelményeknek, akkor az élet kapitalista alapjai elavultak, ellentétesek a történelmi fejlődés objektív menetével, a tömegek érdekeit. Az ilyesmit beismerni számukra öngyilkossággal egyenlő. Ezért az önostorozás, amibe ezen alapítványok támogatói mostanság gyakran beletörődnek, nem jelenti a rendszer valódi kritikáját. Csak egyfajta "SOS" jelként szolgál, felhívás, hogy keressük azt, ami már nem található: az elveszett alkotóeszményt. Ez az eszmény, és nem általában az ideológia, amivel Amerika rendelkezik, és tartalmát ma már az egész világ ismeri.
A polgári osztály fiatalságának távoli éveiben a kiváló amerikai államférfi, Thomas Jefferson, aki megírta az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatát, e dokumentum elején felhasználta John Locke angol filozófus gondolatát, hogy minden ember joguk van az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz. Azonban Jefferson tett egy nagyon figyelemre méltó helyesbítést: ennek a háromoldalú képletnek az utolsó részét a „... és a boldogság keresése” szavakkal helyettesítette. Ezzel bebizonyította, hogy az emberi jogokat a tulajdonjogok fölé helyezte. A maga idejében (a Nyilatkozat 1776-ban íródott) progresszív, demokratikus és humánus cselekedet volt.
Néhány évtizeddel később Metternich főreakciós osztrák kancellár kénytelen volt nagy nemtetszéssel megjegyezni: "Bárhol kitör a forradalom, mindenhol amerikaiakat találni. Gyászolnak, ha kudarcot vallanak, és tapsolnak azoknak, akik elérik a kedvüket."
Kívánság szerint több ilyen múltbeli tény is idézhető. De csak a múltból. Mert ahogy a bölcs közmondás mondja, minden, ami véget ér, az ellenkezőjébe fordul. A modern amerikai életmód fogalmába mindenekelőtt pontosan a (Jefferson által egykor elutasított) tulajdonjogok locke-i kultusza tartozik. Ami az Egyesült Államok szerepét a világ színpadán illeti, az a nemzetközi csendőr szégyenteljes funkcióira redukálódott (amely Metternich szívének egykoron kedves volt).
Miféle alkotóeszményről, amely képes lelkesíteni az embereket, megállítani a létfontosságú alapok leromlását, amit a birtokló világ megingathatatlannak tartott, beszélhetünk a mai Amerikában! Ennek ellenére ezen alapítványok védelmezői semmiképpen sem hagytak fel hálátlan küldetésükkel. Mindenféle ravasz módszerhez folyamodnak, egészen a legaljasabb emberi ösztönök igénybevételéig, már csak azért is, hogy hozzájáruljanak a fennálló rend megőrzéséhez.
Ennek vagy annak a civilizációnak az igazi arca és valódi értéke, a fényes eszmék megszerzésére és életre keltésére való képessége (vagy képtelensége), önmagunkba és fő építőjébe, az emberbe vetett hit, mindig a művészi kreativitásban tárul fel a legvilágosabban. A művészet és az irodalom az élet olyan oldalává változott, amely egyfajta barométerként szolgál a társadalom haladásának vagy visszafejlődésének.
Az "amerikanizmus" alapjainak összeomlása a spirituális tevékenység legkülönfélébb szféráiban tükröződött: a tudomány fokozatos lemaradásában, a filmgyártás konveyor szabványosításában, a művészi kép absztrakcionizmus általi lerombolásában, az irodalom alárendeltségében. és a színház a perverz ízléshez, a harmónia és a dallam mechanikus ritmussal történő kiszorításában a zenéből stb. e. Paul Goodman legutóbbi amerikai könyve, a We Grow Absurd elismeri, hogy az amerikai rendszer „jelenleg nélkülözi azokat a kedvező lehetőségeket és méltó célokat, amelyek Biztosítja a növekedést és a válást... Elpusztítja a tehetséget és butaságot szül. Megrontja az igazi hazaszeretetet. Megrontja a művészetet. Megbéklyózza a tudományt." A New York Times pedig 1959 decemberében keserűen kijelentette:
Maga az élet szerkezete, a belé vésett ízlések, az emberek nevelésének természete és ideológiai indoktrinációja támasztja kérlelhetetlen, végzetes követelményeit az amerikai művészettel szemben. Vonja el a figyelmet, kényszerítsen arra, hogy ne gondolkodjon, kényszerítsen arra, hogy higgyen abban, amivel a közönséges értelem vitatkozik - ez ennek a művészetnek a mottója és célja. Nyilvánvaló gyengeségei ellenére még mindig ez jelenti a legjobb agitációs eszközt, különösen mivel maguk az agitátorok fizetnek érte. De még az úgynevezett kereskedelmi vagy tömegművészet is, amelynek feladatai teljes mértékben a kapitalista profit kitermelésére és egyben az emberek megrontására korlátozódnak, a maga módján szokatlanul beszédes bizonyítéka az amerikai rendszer mély válságának, teljes impotenciájának. igazán megfelelni a korszak kihívásainak. Még ebből a szempontból is hasznos, ha a szovjet olvasónak van fogalma az ilyen művészetről, talán épp olyan hasznos és tanulságos, mint az imperializmus főbástyájának politikai és gazdasági helyzetének, a filozófiai gondolkodás mozgalmának megismerése. , vagy elterjedt esztétikai tanításokkal. Nem véletlen, hogy N. S. Hruscsov az amerikai újságírókkal 1962. július 13-án folytatott beszélgetésében megjegyezte: „Példák tucatjai és százai említhetők, amikor nagyon szigorúan követjük mindazt, ami az Egyesült Államokban történik, és igyekszünk beszámolni. sajtónkban, hogy tájékoztassuk a szovjet közvéleményt.
Szorosan figyelemmel kísérve mindazt, ami az Egyesült Államokban történik, soha nem feledkezünk meg arról a híres lenini utasításról, hogy a kapitalista társadalom minden kultúrájában két irány van. Az egyik a kizsákmányolók domináns érdekeit, a másik a nép nézeteit, törekvéseit fejezi ki. Mint V. I. Lenin hangsúlyozta, "minden nemzetben van egy dolgozó és kizsákmányolt tömeg, amelynek életkörülményei óhatatlanul demokratikus és szocialista ideológiát szülnek".
Az amerikai kultúra demokratikus irányzatának valódi mintái természetesen nemcsak felfokozott érdeklődést váltanak ki a szovjet emberekben, hanem a nagy tisztelet érzését is. Ezt legalábbis megerősíti, hogy hazánkban rendkívüli népszerűségnek örvend Twain és London, Dreiser és Hemingway, Chaplin és Robson neve – mindannyian, akiknek rendkívüli ügyessége és magas állampolgársága Amerika igazi, maradandó értékeit jelölte meg bélyegével. Az ilyen mesterek munkája korábban, most pedig abban, hogy jobban megismerjük amerikaiak millióinak életét, gondolatait, törekvéseit, szorongásait, álmait.
A progresszív művészet és az irodalom alkotásai az Egyesült Államokban lemossák a kapitalizmus petyhüdt arcáról a rouge-t, és feltárják az amerikai társadalom belsejében végbemenő mélyreható változásokat, amelyek néha még mindig rejtve vannak a kapitalizmus fényes fénye mögött. jólét. E művek kritikai pátosza arról tanúskodik, hogy a győzelem szelleme örökre eltávozott az imperialista világból. A kapitalista Amerika szellemi és erkölcsi erőforrásainak kimerültségét mutatva az Egyesült Államok demokratikus köztudatának gyengeségeit is tükrözik. Az Egyesült Államok nemzeti kultúrája hosszú és fájdalmas változások időszakán megy keresztül, és az egyik fő színtérré válik, ahol a szembenálló politikai, társadalmi és esztétikai irányzatok küzdelme bontakozik ki. Ennek a küzdelemnek a további menete és jellege természetesen
Történelmileg a nemzeti kultúra valamennyi típusa közül az irodalom és a filmművészet érte el a legnagyobb fejlődést az Egyesült Államokban. Számos gyűjteményt szenteltek már az amerikai irodalomnak, amelyeket hazánkban különböző kiadók adtak ki. A filmművészet, ez a művészet, amely a legteljesebben szimbolizálja a 20. századot, áll ennek a könyvnek a középpontjában. A könyv minden része egy-egy művészettípus jelentőségét és jellemzőit, valamint az olvasók többségének esetleges érdeklődését figyelembe véve épül fel. Íme egy részletes művészettörténeti esszé, rövid áttekintések, valamint élénk személyes benyomások és megfigyelések.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal