Előszó
Ez a regénynek nevezett följajdulás, megjelenésekor, tizenhárom esztendővel ezelőtt, olyan volt, mint egy békebontó, dáridórontó vészsíp szava egy biztos, révbe úszó, szilárd, óceánjáró hajón. A...
Tovább
Előszó
Ez a regénynek nevezett följajdulás, megjelenésekor, tizenhárom esztendővel ezelőtt, olyan volt, mint egy békebontó, dáridórontó vészsíp szava egy biztos, révbe úszó, szilárd, óceánjáró hajón. A szunyókálok bosszúsan fordultak át a másik oldalukra, a gondtalanul vigadozók pedig nagyot nevettek a rémlátó Balogh Fábián riasztgatásain. Senki sem hitte, hogy recsegnek-ropognak az eresztékek, békén folyt tovább a hétalvók álma, békén a hejehujja, dínomdánom, s az egyetlen tüdőből fölszakadt „zátonyra futunk!" beléveszett a „sohse halunk meg!-et rikoltozók kórusába, anélkül, hogy csak egyetlen egy álmos szempillát is éberré sikerült volna peckelnie.
A zátonyrafutás azután hamarosan bekövetkezett, még pedig ugyanazokból az okokból, mint amelyek alapján ez a rémlátó regény jelezte, jóeleve.
Ez A Kristálynézők érdekessége. Furcsa érdekesség, mert a maga idejében semmi észrevehető hatása sem mutatkozott, de ma már nyilvánvaló, hogy ennek a hatásnak nem lett volna szabad elmaradnia.
Adja Isten, hogy ez a régi-régi, tizenhárom évvel ezelőtti sebekben vájkáló írás soha többé aktuális ne legyen, - de én nem hiszem, hogy ne legyen. Mert ha csak meg nem csal ugyanaz a fül, mely akkoriban recsegésnek-ropogásnak hallotta azt, amit mindenki csöndnek vélt: akkor ma is szirtek fölött járunk, s halkabban még, de ugyanazok a hangok hallatszanak, mintha csak ugyanazok a szirt-élek szeretnék ugyanazt a hajót fölhasítani.
Vissza