A kővé vált imádság

Előszó

Részlet:
"Egészen különös hangulat fogott el, fölfelé, amikor az usztád a nekem szárit lakás felé vezetett. Ez nem feszült, még kevésbé kíváncsi lelkiállapot - volt. Hanem úgy éreztem, mintha egy bennem már régóta élő, de tudatomig el nem jutó sóvárgás most teljesedne be, mintha valami boldogság előtt állnék, amelyről nem tudtam, de a befogadására már régóta föl- készültem Vajon miért hittem ezt olyan komolyan, hogy minden lépcsőn, amelyre föllépünk, az ősidőkből valamilyen lény áll, és hallgatagon, figyelmeztetően fölemeli a karját?
Amikor fönn, az usztád lakása elé érkeztünk, megláttam a következő, a második szintet is. A hajlatban lobogó fény ragyogott. Vezetőm fölfele mutatott, és így szólt:
- Itt fogsz lakni fölöttem. És mégis olyan mélyen, olyan mélyen, hogy én ma már így nem mernék lakni!
Kérdőn tekintettem rá. Ekkor a vállamra tette kezét, és így folytatta:
- Effendi, félsz talán a kísértetektől?
- Nem - feleltem erre.
- Vagy talán a síróktól?
- Azoktól sem...
- Akkor eredj föl és nézz körül! Egy kis időre most egyedül hagylak, később azonban följövök utánad. Helyesebben mondva: ott lenn, barátom, a testnél fogsz lakni. Te vagy az első és bizonyára az utolsó is, vagyis az egyedüli, akinek szabad belépnie abba a sírboltba, amelyet én az életem elmúlt napjaiban az elhunytnak megépítettem. Most homályos szavakkal beszélek, ám éppen az a homály fény lesz számodra! Azt szívemből kívánom neked!" Vissza