Előszó
Visszaforgatom a naptárt: 1939. szeptember vége. Apahidánál már szedelőzködöm, Szamosfalva után már a folyosón állva figyelem, mikor tűnik fel a Szent Mihály-templom tornya. Beszalad a vonat a kolozsvári állomásra. Utazókosarammal, a kockás pokrócba kötött ágyneműmmel kihurcolkodom a csarnok elé, intek egy konflisnak. Míg a ló egykedvűen üget a belváros felé, halk remény-futamok muzsikálnak a fülembe: jó lesz itt neked, ez lesz a te választott városod. A Marianum előtt már úgy nézek körül a kocsi jobb sarkába húzódva, mintha itt születtem volna. Sehol a világon, amerre csak bolyongtam, nem éreztem ezt a másodpercek alatt végbemenő honosulást, mint Kolozsvárt. Mikor a Szamos hídján is átkocogtunk, már el is felejtettem a vad, hideg-rideg szépségű Brassót, melyben tizennégy évig laktam, én már Kolozsváré voltam testestől-lelkestől, de főleg lelkestől, készen arra, hogy befogadjak minden élményt, amit ez a nyájas, barátságos város kínálni fog.
Mikor befordultunk a Farkas utcába s a kocsi megállt a református templom hegyes háromszögű homlokzatával szemben a Bethlen Gábor alapította kollégium boltíves kapuja előtt, úgy szálltam ki, mint aki végre hazaérkezett. Oda, ahová romantikus hajlamaim vonzottak: ódon falak, árkádos folyosók közé, melyekből én ki fogom érezni letűnt századok szellemét. Az eufória csúcsairól pillanatok múltán a kopár cementre zuhantam: Marci bácsi, a kollégiumi bentlakás kellemes arcú, de Quasimodo-testű kapusa semmi jóval nem biztatott:
- Hallgató úr, a neve nincs rajta a jegyzéken.
- Elsőéves vagyok...
- Elő kellett volna jegyeztetnie magát, már beteltek a helyek. Ez a líceum internátusa, csak negyven ágyat tartunk fenn az egyetemi hallgatóknak.
- Mit tegyek, mindjárt sötétedik, hol húzzam meg magam?
- Menjen át szembe, ott vannak a tanári lakások, keresse meg László Dezső tiszteletes urat, ő az egyetemi bentlakás gondnoka.
László Dezsőt ismertem belmissziói körútjairól, tudtam, hogy Sepsiszentgyörgyről származott el, legyőzve viszolygásomat a kilincseléstől, bekopogtam a lakására, de a közös háromszéki származás ezúttal nem hozta meg a kellő hatást, az is rossz ajánló levélnek látszott, hogy katolikus gimnáziumban végeztem. Letörten, megkeseredve köszöntem el a magas, szőke paptól, akin a Lászlók közös bélyege, a sasorr szembetűnően látszott.
- Kolozsvár, nem akarsz befogadni? A rajongódat is elutasítod? Siettem a teológiára megkeresni az én régi mentoromat, Dobri Janót, aki elsős koromban az ölében vitt le a Feketeügy partjára, mikor eleredt az orrom vére...
Vissza