A kodde tíz éve

Fülszöveg

Rádöbbentem: az a furcsa érzés részben abban a tényben gyökerezik, hogy gyakran rutinszerűen valljuk (hisszük is), hogy részei és tevékeny résztvevői vagyunk korunknak, világunknak, hovatovább szenvedjük is a közös sors igazságtalanságait, valójában csupán a nagyközönség része maradunk.
Az említett érzés másik forrása az tény, s ez bizonyos értelemben az elsőnek függvény, hogy egy óriási (titói) mákonyos korszak egyéniségromboló, elszemélytelenítő, gyökértelenítő reflexei úgy működnek bennünk, nehogy túlfűtsük magunkban a nemzeti kazánt. Közben tétlenségünk vagy csak mímelt cselekvésünk következményeként terjed körülöttünk, bennünk is a sivatag. Mert itt már rég nem beszélhetünk csupán parlagról. Ebben a sivatagban - amelynek igazi megteremtője az az Európa, amely még ma sem szégyelli magát Trianon miatt - azt parancsolja ösztönünk. fenn kell maradnunk! Annak tudatában, hogy a Dél sok tényező áldozata volt és ennek az eróziós folyamatnak, igazából, ma sincs vége.
De lehet ellen tenni.
Persze, nem közönségként!
A furcsa érzés harmadik pillére az a felismerés, hogy tíz esztendővel ezelőtt, majd az elkövetkező tíz éven keresztül is, kellett ahhoz polgári, nemzeti kurázsi, hogy valaki emlékezetből elővegye annak a néhai támogatási gyakorlatnak halovány, de bizonyos értelemben szent modelljét, amely a tanulni, szellemben gyarapodni vágyó ifjúságot célozza, s hogy mozgalmat teremtsen!
És Uzon Miklós úr, a Kodde alapító elnöke előtt most fejet kell hajtani ahogyan az alelnöknő, (ez esetben e remek kézirat szerzője) Tóth Eszter, de a mindenkori tisztségviselők, támogatók, önzetlenül tevékenykedők előtt is tisztelettel meg kell hajolnunk.
Mert, ha valamely szervezetre, vagy intézményre, a Kodde-re hatványozottan vonatkozik az az axióma, hogy élő emberi lényként létezik. Elsősorban azért, mert a világ legérzékenyebb anyagával, a zsenge emberi lénnyel foglalkozik, azt hordja, gondolatában és szívében. Annak nyúl a hóna alá, annak biztosít - nem csak bevevő falatot, de igyekszik jövőt és jövőjében való reményt, hitet és bátorságot is adni.
Itt.
Ahol az apokalipszis mind a négy lovasa annyiszor vágtatott, ahol a négy pár patkó az utóbbi nyolcvan év alatt annyiszor verte át homlokunk! Itt!
Itt most egy olyan élő, eleven szervezet, mint a Kodde, azzal törődik: a fiatalok, a tehetséges rászorulók ne a vészes vágták zaját figyeljék, hogy időben menekülhessenek (ha van hova!!!), hanem a saját szellemi, tudásbeli, tehát az egyetlen maradandó értékben gyarapodjanak.
Hiszem, hogy ez a kismonográfia (a misszió, amiről vall) jelentős mérföldköve lesz az egyetemes magyar művelődéstörténetnek, s részévé válik annak a több száz éves európai rangú civilizációs hagyományunknak, elsősorban a fiatal támogatottak emlékezetében, amely szerint a legmagasabb szinten tudunk adni, de méltóságteljesen kapni is, hogy a nemzetnek, s az egész emberiségnek adhassunk.
Morzsát vagy mérhetetlen kincset. Lényegtelen.
E sorok írója szívből ajánlja ezt a kéziratot kiadásra és úgy szeretné könyvként viszontlátni, mint egy olyan újszülöttet, akivel lelki rokonságot is vállal. Vissza