Előszó
Nincs püspök, pap, diákonus, és az idősebbek között szubdiákonus, aki nem emlékezne a napra, amikor kimondta a súlyos szavakat: "sic voveo, sic spondeo, sic iuro, sic me Deus adiuvet... - így...
Tovább
Előszó
Nincs püspök, pap, diákonus, és az idősebbek között szubdiákonus, aki nem emlékezne a napra, amikor kimondta a súlyos szavakat: "sic voveo, sic spondeo, sic iuro, sic me Deus adiuvet... - így fogadom, így ígérem, így esküszöm, Isten engem így segítsen..."
Ezek a nagyon ünnepélyes szavak arra vonatkoztak, hogy a szentelést „plena liberaque voluntate - akaratának teljes birtokában szabadon kérte" és, hogy „mihi plene esse cognita cuncta onera - azaz - világosan tudatában vagyok a klerikusi állapottal járó terheknek."
A terhek, amelyek a klerikusi állapottal együtt járnak, s amelyeket vállaltunk: a celibátus, az engedelmesség és a zsolozsma kötelezettsége.
A Zsinat utáni időkben sokan elbizonytalanodtak. Innen is, onnan is hallottak valamit, hogy a zsolozsma kötelezettségében valami változás történt. Ám ismereteik legtöbbször csak arra épülnek, hogy „dicitur, narratur - vagyis - hogy azt mondják, úgy mesélik..."
Mit mondanak, mit mesélnek? Azt mondják, hogy a zsolozsma terhei már nem kötelezik a klerikust, - másrészt azt mesélik, hogy még szigorúbb lett a megkötöttség, mert nem a nap 24 órája áll rendelkezésre, hanem szigorúan meghatározott órákhoz, percekhez kötődik az imádság.
Vissza