A kiválasztottak

Előszó

Részlet a kötetből:

"A szél meghimbálta a virágos ágat, melyen egy magányos kis madár pittyegett. A madár felröppent és áthúzott a pap feje fölött, aki az árokparton ült. Olyan volt ez a madár, mint egy bársonyba takart rubintkő, melyet parittyából hajítottak a tündöklő térbe. A pap szívében édes gyötrelem ébredt Veronika után. Most volt negyvenöt éves. Fekete szemét széles homlokától ezüsttel befújt vastag szemöldök választotta el. Pupillái nagyok voltak és rémültek, idegesen mozogtak fészkükben, melyet titokzatos vonalakkal rajzolt körül a rohanó idő. Kövér álla ernyedten pihent zömök törzsén. Sötét ruhája komorrá tette arcát. Szelíd fájdalommal nézett az égre, mintha az árva pittyegőt keresné. Csodálkozott, hogy milyen szép most az ég. Nyugaton rubint, keleten zafir. A fák bíborszínű pongyolákban állanak. Szerelmet lehell a táj. A falu nyugodtan áll az erős kősziklák alatt, melyek közül egyik úgy emelkedik ki, mint valami színekkel teleírt kecses obeliszk. Könnyű sóhajjal nézte a világos tájat, mely valósággal hangsúlyozta megrendítő belső szomorúságát. Két éve szereti Veronikát. Veronika tizennégy éves, még gyermek, elférne a tenyerében. Ha kimondaná azt a szót, melyen két év fantasztikus sóvárgásai pihennek, Veronika talán elrepülne, mint az a bolond pittyegő. Lecsukta szempilláit és kövér ujjaival halántékát simogatta. Szenvedett. A kis pittyegő visszaérkezett, ájultan a kacér somvirágokra zuhant. A pap megrezzent, nehézkes mozdulatokkal felkelt a gyomok közül. Az obeliszk ezt mondta neki: "Szegény ember, nem tudsz egyenesen állani." Elindult az úton. Az utat fiatal szilvafák szegélyezték, melyek a kastély kőkerítéséig kísérték. Úgy hatott ez a kőkerítés, mint nevető kislány szempilláján a könnycsepp. A vidám utca ötletesen elkerülte a gőgös falakat és az önfejű patakot s a dombtetőn ásító két vén diófa között a felhőkbe emelkedett. A kastély kapuját két sörényes kőoroszlán őrizte. Itt nem játszhattak a parasztok gyermekei. A parasztok a dombon laktak. Borzolt fedelű házacskáik úgy álltak az öntelt oroszlánok előtt, mint valami dühtől megbabonázott macskák. A pap letért az útról, átment a virágos ösvényen, mely a kastély felé kanyargott. Az egyik oroszlán hátán parasztlegényke ült. Tizenöt-tizenhat éves lehetett. Haja, mint az olvasztott arany, hullámokban omlott széles vállai felé. Magas homlokától lehelletfínom aranypihék választották el kék szemeit. Testét rongyok borították. Bocskorával néha könnyedén megsarkantyúzta az oroszlán vékonyát..." Vissza

Fülszöveg

A fiatal erdélyi írónemzedék egyik legnagyobb ígérete Gagyi László. Írásaiból humor és báj árad, de érezzük benne azt a sorsharagot is, amely a hegyek közé zárt erdélyi falu életét napról napra kérdésessé teszi. Egy ilyen erdélyi falu a regény színhelye, hősei falusi figurák, cselekménye pedig egy szinte már tipikus falusi tragédia: a szektások elemi erejű mozgalma és benne egy kedves, eszes, talpraesett székely fiú küzdelme az élettel. Ez a nyomorúságban felnőtt gyermek a jobb élet világossága felé vágyódik, beleszeret a földesúr világszép lányába, de egy, még a szerelemnél is nagyobb erő, a társadalom merev előítélete, állja útját. A gyermek oly hősiességgel, amilyen csak gyermektől, s oly bátorsággal, amilyen csak hőstől tellik, hogy értékét bizonyítsa és hogy mégis megtalálja azt a szimbolikus fényt, amiért érdemes élni, megmássza a megmászhatatlannak hitt meredek sziklát, - s a regény itt jelképessé emelkedik, az örök emberi küzdelem megdöbbentő époszává.
Gagyi László azoknak az íróknak a rokona, akik a sors szorongatásában egy új nemzeti megújhodás útjait keresve lehajolnak a néphez és páratlan hitelességgel mutatják meg fajtájuk sebeit. Szektások a hősei, s mintha az ő komor szertartásaikból, makacs hitükből, racionális ésszel föl sem fogható rajongásukból merítene ihletet az író: színei megdöbbentőek, jelenetei monumentálisak, s ahogy az adventisták csapatát, a falusi tűz apokaliptikus látványát elénk tárja: remek írói teljesítmény, a valóságnak szinte már mítoszi fölidézése. A kiválasztottak olyan író regénye, aki nemcsak megérti népét, de ereje is van hozzá, hogy méltó erővel kiáltsa ki fajtája fájdalmát és szenvedését. Vissza