Előszó
Száz év. Hosszú idő. Keveseknek adatik meg, hogy megéljék, még kevesebbeknek, hogy megértsék. Nekünk, többieknek, maradnak mások emlékei: fényképek, tárgyak, írások, hogy mi is emlékezhessünk....
Tovább
Előszó
Száz év. Hosszú idő. Keveseknek adatik meg, hogy megéljék, még kevesebbeknek, hogy megértsék. Nekünk, többieknek, maradnak mások emlékei: fényképek, tárgyak, írások, hogy mi is emlékezhessünk. Kutatjuk a múltat, hogy megértsük, kik vagyunk; keressük a gyökereinket, hogy megkapaszkodhassunk a jelenben.
Reggelente, amikor belépek iskolánk kapuján, mindig elfog ez az érzés; az elődök üzenete árad a falakból, a sok ezer láb koptatta lépcsőkből. A folyosón meg-megakad a szemem az üvegtárlón; benne megsárgult fényképeken kisdiákok néznek rám megszeppenve, irkákat látok gyönyörű, kacskaringós betűkkel. Ha én így tudnék írni! Régi napló, benne egy szekunda - elgondolkodom: vajon örült vagy bánkódott, aki kapta? Amott favonalzó, tinta és itatós, hatalmas remegős pacával. Talán izgult, aki elejtette?
Mennyi tárgy, mennyi ember! Itt hever előttünk az idő, és az emlékek, mint a múlt konzervei, magukban őrzik a régi hangulatokat, a már megholt emberek életének megannyi pillanatát, sorokat és titkokat, amelyek most újra előlépnek a feledés homályából. S mi mindent feledve beletemetkezünk a régen volt idők újracsillanó pillanataiba. Hogy emlékezzünk, hogy folytassunk és továbbépítsünk. Mert a mi jelenünk is múlttá, üzenetté válik egyszer. S ez nem kis felelősség...
Jó e nagy múltú intézményhez tartozni, jó itt szolgálni. Igazán szerencsés vagyok.
Mert száz év bizony hosszú idő.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal