A kisasszony

Előszó

Részlet a könyvből:

Annus az ablakban állott és homlokát teljes erővel az ablaküvegnek támasztotta, miközben görcsösen igyekezett könnyeit visszafojtani, melyek mindazonáltal sűrű nagy csöppekben folytak végig pufók, piros arcocskáján, lassanként egészen tekintélyes tócsákat képezve a barna ablakpárkányon. Időről-időre nagyokat nyelt, sőt, valljuk be az igazat, néha szipákolt is, de zsebkendőjét azért a félvilágért sem vette volna elő. Mert zsebkendőbe törölni könnyeit, mellesleg pedig az orrát is, az nyiltan bevallott sírás lett volna, azt pedig hatesztendős nagy lány, aki holnaptól kezdve már az első elemibe jár, igaz, hogy csak otthon, de az utóvégre nem változtat a dolgon, semmi körülmények között sem engedheti meg magának. Még akkor sem, hogyha szíve szakad meg bánatában afölött, hogy dadus... dadus, aki mindig itt volt, amióta egyáltalában emlékezni tud, sőt még azelőtt is, akivel együtt aludt, evett, sétált, aki sohasem mondta, hogy: fiacskám, maradj csendben, vagy menj ki a szobából, hogyha állatkertet játszott, ami tudvalevőleg nem éppen a legcsendesebb szórakozás, t. i. ha az ember lelkiismeretesen akarja utánozni a különböző bentlakók hangját, ami nélkül nincsen célja az egésznek; sőt azt sem bánta, ha őt nevezték ki elefántnak vagy esetleg óriáskígyónak, előbbi esetben hátára kötve a kis thonet széket, melyre az ember egészen kényelmesen fel is ülhetett, mint hajcsár, miközben dadus lelkinyugalommal soppolta tovább a lyukas apró harisnyákat, utóbbiban pedig terjedelmes, melléig érő kötényében nyelve el a posztó nyuszit, kutyust, cicát, melyeket Annus belégyömöszölt, mígnem valóban úgy festett fehér perkál ruhájában, mint valami túlméretezett, tömés alatt levő, eidami liba. Vissza