A kis verklisfiú

Előszó

Részlet a műből:

Téli vasárnap délután volt. Pettyes Pista az utcai ablakok egyikénél állott és sóvárgó szívvel nézte a kövér havat, amely méternyi magas sáncba lapátolva húzódott a járda mentén innen is, túlnan is. Már egy hét óta nem volt az iskolában, mert meg volt hűlve. De már nagyon bizsergett a vére, szeretett volna egy jót futni, a szánkójával kivágtatni a töltésoldalba, ahol ma biztosan hatalmas sereg gyűlt össze, vagy hosszú láncba fonódva a pajtásaival nagyot korcsolyázni. Ám erről ma szó se lehetett még, de holnap, - holnap talán már megkóstolhatja a rég élvezett szabadságot, holnap már iskolába engedik . . .
Az úttesten olykor csilingelve vágtatott el egy-egy szán. Pista nézte, nézte és az orra egészen odalapult az ablaküveghez. Egyszerre csak rákocogtatta valaki az ablakot. Pista meghökkenve kapta vissza a fejét, aztán nagyot kiáltott: - Jön a Laci! Jön a Laci! - és szaladt is már a tornácra nyíló ajtóhoz.
Dudás Laci jött is. Előbb azonban még megállott a kapuban, jó kemény hógolyót gyúrt és haragosan nekicsapta az egyik ákácfa derekának. Kicsit el volt szontyolodva ő is, mert elválaszthatatlan pajtása volt Pettyes Pistának, hűségesen kitartott mellette egész héten át, minden délután átjött hozzá, vele tanulgatta a leckéket, együtt csinálták az írásbeli feladatokat, és aztán sajnálkozva nézte a szép havat, amibe éppen csak beletapodhatott.
Szomszédok voltak s a második gimnáziumba jártak. Vissza