Előszó
A hadapród őrvezető kilépett az őrházból, és hunyorgó szemmel végigpásztázta a mezőt. Homályos körvonalú alak szaladt felé a térdig érő fűben. Az őr szeméhez emelte távcsövét. A botladozó férfinél csupán egy ütött-kopott bőrönd volt. Intett az őrnek, és levegő után kapkodva lengyelül üdvözölte.
Mindennapos jelenet volt ez akkoriban. A háború árja végigsöpört Európán, majd amikor levonult, menekültek kusza rajzú folyamvidékét hagyta maga után: a kelet elindult nyugatnak, a nyugat keletnek, és a gombamód szaporodó menekülttáborok már-már roskadoztak a teher alatt. Százezrével voltak a német rabszolgaságból szabadult lengyelek, otthontalan vándorok, akik kétségbeesett elszántsággal próbálták felvenni a kapcsolatot honfitársaikkal. Közülük sokan itt kötöttek ki, Monzában, az angol Királyi Légierő keretében működő Tizenötödik Szabad Lengyel Vadászrepülő Osztály támaszpontján.
— Hahó! Hahó! — kiáltotta a férfi, amint kikeveredett a fűből, és átbotladozott a poros földúton. Most már nem szaladt, inkább sántikált.
A hadapród őrvezető odalépett hozzá. Magas, törékeny testalkatú ember volt a menekült, kiugró pofacsontú arc, sűrű, ősz-fehér haj.
— Lengyel? Szabad lengyel?
— Igen — válaszolt az őr. — Majd én viszem a bőröndjét.
A férfi az őrre támaszkodott, mert ájulás környékezte.
— Csak nyugodtan, papa, nyugodtan! Jöjjön, üljön le itt az őrházban. Hívok egy betegszállító kocsit.
Az őr karon fogta a férfit, és vezetni kezdte. A menekült hirtelen megtorpant, rámeredt a kapu mögötti rúdon lobogó lengyel nemzeti zászlóra, és szemét elöntötték a könnyek. Leült egy fapadra, és kezébe temette arcát.
Vissza